Gyerekkorom óta lenyűgözött az állatkertek világa! Eleinte elég volt annyi, hogy elmegyek és megnézem őket a fővárosban vagy erre-arra alkalom adtán, majd teljesen a téma megszállottjává váltam és elkezdtem igazán érdeklődni minden iránt, ami köthető ehhez. Kezdetben ez abban merült ki, hogy rengeteg tematikus tévéműsort néztem meg, majd idővel már igyekeztem ha lehetséges volt a városi állatmenhelyen is segédkezni.

Mindig is felelősséget éreztem azokért az állatokért, akik az emberek vagy akár az egész kollektív emberi faj miatt szenvednek vagy kezdenek el eltűnni. Ez egy hihetetlenül szomorú és egyben rendkívül dühítő jelenség! Nem igazán vagyok a híve ennek az önkényes mindenek felett álló attitűdnek, amivel az élővilág iránt viseltetünk, de sajnos jobbat nem tudok tenni, minthogy időmet, energiámat és adott esetben pénzemet nem féltve és beáldozva teszek meg minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy a kár akár csak egy icipicit is de kisebb legyen a számukra. Eleinte nagyon sokan lenéztek vagy éppen elhajtottak maguk mellől emiatt, hiszen milyen szánalmas dolog már az elesetteken és a saját magunk által tönkretett életeken segíteni… Viszont felkerülve Pestre szerencsére igen hamar megismertem azokat az embereket, akik ugyanebben a dologban hittek, ugyanúgy rengeteg pénzt és időt áldoztak arra, hogy segítsenek és tegyenek valamit ez ellen és ugyanúgy hajlandóak voltak ezért bármennyi időt és energiát feláldozni. Eleinte tényleg bármit bevállaltam, akár a szappan beszerzését az állatorvosi rendelők zökkenőmentes működése érdekében is. Azt gyorsan be kellett lássam, hogy gyerekkori vonzalom és szenvedély ide vagy oda az állatkertek bizony sok esetben nem a legmegfelelőbb helyek az ilyen ritka állatok elhelyezésére. Persze, tenni ez ellen nincs mit, ráadásul nagyon sok helyen tényleg vérprofi módon kezelik a dolgot és egyes fajok konkrét fennmaradását is igyekszik elérni. Igyekeztem az egyetem alatt önkéntesként segédkezni, ahol csak tudtam, miközben egyre többet tanultam meg a témáról: magukról az állatokról és arról is hogyan kell őket tartani, gondozni és ha lehetséges milyen eséllyel lehet őket visszaengedni a vadonba, természetes élőhelyükre. Igyekeztem sokat tanulni, mert feltett célom volt, hogy idővel egy nemzeti parkban állhassak munkába bármilyen beosztásban. Mivel biológiai végzettségről papírom nem volt és valószínűleg már nem is lesz ez sajnos igen nehéznek ígérkezett. Volt azonban egy-két kedves barátom, ismerősöm még a pesti önkéntes időkből, akik időközben már igen magas ismeretségre tettek szert a szakma felsőbb köreiben, így ők sokat segédkeztek nekem mindebben. Szerencsére az ő közbenjárásuknak köszönhetően hamarosan meg is kaptam életem állásajánlatát a Hortobágyi Nemzeti Park jóvoltából. Mondhatom a fellegekben jártam ekkor, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez egyszer tényleg összejön (bár nyilván rengeteget gondolkoztam rajta, de nagyon kevés esélyt látta rá), ráadásul egy igen előkelő helyen, az ország egyik legemblematikusabb tájegységében.

Nagyon nagy örömmel pakoltam és indultam el, hogy beköltözzek az új szálláshelyemre és innentől fogva annak szentelhessen az életemet, aminek mindig is szeretettem volna korábban. Szerencsére a korábbi munkahelyeken szerzett tapasztalataimnak köszönhetően nem okozott gondot felvenni az új munkahely ritmusát és a kihívások sem állítottak megoldhatatlan problémák elé, hiszen már jó ideje részt vettem a szakma életében.

Mostanra megoldódott még egy régóta húzódó ügyem is. Mivel egész egyetemista koromban a célomat és az álmaimat hajtottam nem igazán maradt időm arra, hogy ismerkedjek. Persze, voltak rövidtávú kapcsolataim, de azok általában igen hamar véget is értek, hiszen nem sokan bírták ki egy ilyen fanatikus, elhivatott, ahogy ők sokszor neveztek: őrült mellett. Szerencsére itt a parkban van egy nagyon csinos lány, aki hozzám hasonlóan ezért az életmódért és ezekért az elvekért él hal már jó ideje. Vele minden egyenesbe jött végre és jelenleg is hihetetlenül nagy elánnal végezhetem a munkámat nap mint nap.