Nem tagadom, bár még szégyellem: alkoholista vagyok.

Azért mondom ezt jelen időben, mert habár már több mint fél éve nem fogyasztottam alkoholt – sem kávét például −, sajnos tudom, hogy egy függő mindig függő marad. Amennyire tudom, az addoktológia is ezt mondja. Most már nem olyan nehéz, egyáltalán nem kívánom az alkoholt, és főleg nem azt a folyton mámoros érzést, mikor hónapokig egyfolytában részeg voltam. Így utólag belegondolva, nem is igazán értem, hogyan tudtam akkoriban élvezni ezt az állapotot, most már megbolondulnék, ha napokig nem lenne egy tiszta pillanatom. Nem tudom, hogy voltam képes döntéseket meghozni, ahogy azt sem értem, a környezetem hogyan volt képes tolerálni a folyamatos részegségem – mert abban nem kételkedem, hogy észlelték, és valószínűleg zavarta is őket. Mint ahogy ennek a családom végül hangot is adott, és szerencsére még azelőtt csatlakoztam a Felépülők 28 napos programjához, hogy maradandó károsodást okozott volna az emberi kapcsolataimban, és nem utolsó sorban a szervezetemben, az egészségemben ez a betegség.

A felépülésemben nemcsak az addiktológiai szakemberek segítettek, akik végig vezettek ezen a bizonyos 28 napon, hanem miután hazajöttem onnan, a családomtól kaptam ajándékba egy kiskutyát. Sose volt igazából háziállatom, bevallom, nem is igazán vágytam rá. Habár szeretem az állatokat, mindig is feleslegesen sok felelősségnek éreztem, ami minden tudatos gazdira hárul az állattartás miatt. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg pénzbe kerül egy állatnak a tartása, hiszen az etetésétől kezdve az orvosi ellátásáig minden része anyagilag megterhelő tud lenni, arról nem is beszélve, hogy akkor már szobakennel kell a kutyának, kaparófa a macskának meg mit tudom én. Persze ez így kicsit hiteltelenül hangzik egy olyan ember szájából, aki a fizetése 70%-át alkoholra költötte az elmúlt 5 évben.

Az anyukám mégis úgy gondolta, annak ellenére, hogy tisztában volt az állattartásról alkotott elképzeléseimmel, hogy jót fog nekem tenni, ha lesz egy háziállatom, és figyelhetek valakire, nem leszek összezárva a függőségemmel, amivel épp megküzdeni akarok. Mivel egy elég nagy kertes házban lakom, úgy döntöttek, egy Golden Retriever lesz a megfelelő társ számomra, mert a fajtára jellemző, hogy nagyon bújós, nagyon kedves. A nagy kertnek hála meg nem kell annyit sétáltatni sem, ki tud menni, jól ellesz az udvaron.

Bevallom, eleinte nem nagyon örültem az állatnak, aztán nagyon hirtelen, nagyon gyorsan hozzám nőtt. Bolyhos az egyik legaranyosabb állat, akivel valaha találkoztam! Arról nem is beszélve, hogy milyen elképesztően hálás vagyok neki, hiszen, ahogy anyukám is megjósolta, a nap nagy részében nem azzal foglalkoztam, hogy nekem épp nem szabad arra gondolni, hogy mennyire szívesen meginnék egy pohár töményt, de nem szabad, hanem arra koncentráltam, hogy mikor kell a kutyának enni adni, játszottam vele, azon ügyködtem, hogy szobatiszta legyen. Mindezt a figyelmet és gondoskodást a kutya rengeteg szeretettel hálálta meg. Most már azon a szinten van a kapcsolatunk, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, mikor munkába kell nekem mennem, és magára kell hagynom 8-10 órára a házban.

Én nem gondoltam volna, hogy az addiktológiával kapcsolatos problémámban végül egy idegesítő, mindig az ember nyakán lógó szőrkupac fog igazán segíteni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kedves társat találtam benne, akivel szívesen töltöm az időmet, sose vagyok otthon magányos, és nem unatkozom.