Mindig nagy esemény az ember életében, amikor valamilyen szép, kerek évfordulóhoz érkezik életének egyik fontos eseménye. Házassági évforduló, születésnapok, és még jó pár féle ünnepi alkalom sorakozik szépen a naptárban, de amiről most mesélni szeretnék, az a tavalyi, 15 éves érettségi találkozóm. Itt láttam újra Danit, régi kedves barátomat, akivel valamilyen oknál fogva érettségi óta nem találkoztunk, és itt segítettem neki, hogy új szett nyári gumi kerüljön a terepjárójára. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ez a történetnek csupán egy része.
Annak idején, mikor a középiskolát befejeztük, több osztálytársunkkal is megfogadtuk, hogy keresni fogjuk egymást, összejárunk ezután is, nem engedjük, hogy megszakadjon a kapcsolat. Ez még ment is körülbelül három évig, azután az emberek elkezdtek leszakadozni. Egyszer nem jött ez, máskor már nem láttuk azt sem, és a végén széthullott az egész, többé nem csörögtünk egymásnak telefonon, legfeljebb ha valakinek kellett valami a másiktól. Ezt, így utólag belátom, csinálhattuk volna sokkal okosabban is, mert mindig jó, ha van egy-két régi barátod, aki időtlen idők óta ismer, és számíthatsz rá, bármit hoz is a sors. De így alakult, a brancs széthullott, és mindenki ment a maga dolgára. Dani volt köztünk az egyetlen, aki már e kezdetektől nem folyt bele ebbe az egészbe, senkinek nem tett könnyelmű ígéreteket arra vonatkozóan, hogy mennyire fogják tartani a kapcsolatot. Mindig is egy kicsit magának való figura volt, nehezen barátkozott, viszont akit megszeretett, azt soha többé nem engedte el. Mindig ott volt a bajban, mindig segített, ha kellett. Most azonban ő volt a legjobban elkenődve, valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy tudatosan igyekezett minden szálat elvágni. Mivel mi ketten voltunk a legközelebb egymáshoz, így vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle, hogy mi bántja ennyire. Ő csak annyiba avatott be, hogy egy ideje már megtalálta álmai hivatását, viszont ahhoz, hogy azt kitanulja, nagyon messze kell költöznie, és nem szeretne senkinek sem fájdalmat okozni azzal, hogy hitegeti.
Már annak idején is elképesztett, hogy mennyire érett, vagy sokkal inkább elszigetelődő gondolkodás jellemezte, és most is a kötelességtudat volt, ami miatt úgy érezte, hogy lényegében meg kell szakítania addigi kötelékeit. Elszomorított a dolog, de valahol mélyen megértettem és elfogadtam, hogy ő ezt a pályát választotta. Nekem is megvoltak a magam célkitűzései, de én maradtam városon belül, úgyhogy nem kellett lemondanom arról, hogy néha-néha találkozzam a régi arcokkal. Így telt el ez a tizenöt év, és Daniról nem lehetett tudni semmit. Aztán amikor egy héttel a találkozó előtt kaptam tőle egy e-mailt, hogy ugye én is jövök az eseményre, szinte hanyatt estem a székemmel. Hirtelen megrohantak az emlékek, hogy mi mindent csináltunk annak idején együtt, és majd’ szétvetett a kíváncsiság, hogy mi minden mesélni valója lesz.
Végül elérkezett a nagy nap, és mind összegyűltünk az étteremben, ahol egy egész terem le lett nekünk foglalva, korlátlan étel- és italfogyasztással, hogy biztosan ne szenvedjünk hiányt semmiben. Az elsők egyikeként érkeztem, hátha Dani is korán befut, és annál többet tudunk majd beszélgetni. Nem kellett csalódnom, nem sokkal utánam ő is megjelent, és úgy üdvözöltük egymást, mintha az elmúlt másfél évtized csak két nap lett volna. Egészen meglepődtem rajta, hogy mennyire megváltozott. Sosem volt egy sportos alkat, mostanra viszont úgy megszélesedett, megizmosodott, hogy alig lehetett ráismerni. Nem a konditermes, felpumpált izomzatra kell itt gondolni, hanem az igazi, munkában edződött, acélkötegekként feszülő muszklikra. Igazából olyan lett, mint egy klasszikus kanadai favágó. Elmesélte, hogy az Erdészeti Egyetemre ment tovább, ahol erdőmérnöknek, utána vadgazdálkodónak tanult, egy darabig dolgozott idehaza is, aztán kapott egy vadőr-vezetői álláslehetőséget Afrikában. Így már teljesen érthető volt számomra, hogy miért nem hallottunk róla olyan sokáig. Egészen vadregényes dolgokat mesélt, hogy milyen vadállatokkal volt dolga, hogyan vívott a társaival szabályos háborút a vadorzókkal, hogyan érte lövés a combját, és végül miért költözött haza, hogy ezután egy hazai erdészetnél folytassa a munkát. Olyan volt az egész, mint egy kalandregényt olvasni! Ehhez képest az én mérnöki karrieremet körülbelül három mondatban össze lehetett foglalni, úgyhogy hagytam, hogy inkább ő meséljen.
Ahogy beszélgettünk, szóba került, hogy milyen terepjárókat használt annak idején Afrikában, és milyenekkel járőrözik most, és szomorúan panaszolta, hogy használhatja ugyan a járműveket, de fenntartania neki kell, és az erdei talaj néha elég gyorsan megeszi a gumijait. Mivel felváltva jár kiépített úton és terepen, így a gumik elég nagy strapának vannak kitéve, főleg a nyári gumi szokott alatta hamar elkopni. Megértően bólogattam, holott fogalmam se volt, hogy milyen lehet, mert életemben nem vezettem még erdei úton. De ha ő mondja, akkor elhiszem. De annyi minden másról is szó volt, hogy fel se nagyon tudnám sorolni, ezt is csak azért jegyeztem meg, mert lett folytatása. A lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat, cseréltünk telefonszámot, és megegyeztünk, hogy nem várunk újabb tizenöt évet a következő találkozásig.
Egy hétre rá nekem is eszembe jutott, hogy lassan csere érettek a nyári gumijaim, úgyhogy elkezdtem keresgélni, hátha találok valahol egy olyan üzletet, ahol jó áron tudok jó minőségű nyári gumi szettet venni. Így futottam bele a gumidiszkont.hu weboldalába, ahol legnagyobb megdöbbenésemre a vezető világmárkák termékeit kínálják meglepően alacsony áron, és nem arról van szó, hogy a hibás, vagy hiányos darabokat sózzák el olcsón, hanem tényleg ilyen kedvező. Meg is rendeltem magamnak egy garnitúrát, és legnagyobb megelégedésemre szépen, időben ki is hozták, maradéktalanul meg lehettem elégedve. Aztán beugrott, hogy mit beszéltünk Danival, és fel is hívtam, hogy a figyelmébe ajánljam a holnapot. Felvette ugyan, de nem ért rá csacsogni, mert éppen vezetett, ráadásul az erdőben, mert a társával fatolvajokat kergettek, úgyhogy gyorsan megegyeztünk, hogy mailben küldöm el neki. Meg is tettem, szóval innentől kezdve már csak rajta múlt a dolog.
Négy nappal később hívott vissza, hogy megköszönje, mert óriási segítséget nyújtottam neki. Kiderült, hogy üldözés közben dupla defektet kapott, szóval pont kapóra jött neki az olcsó nyári gumi és a gyors kiszállítás. Alig bírtam leállítani, hogy ne hálálkodjon tovább. Megbeszéltük, hogy újra találkoznunk kell, mert legalább egy itallal meg szeretné hálálni a segítségemet. Ebbe beleegyeztem, ennyit még elfogadok, de többet nem. Azóta már többször is voltunk egymásnál, a családjaink is megismerték egymást, én pedig nagyon örülök, hogy ott folytatódhatott a barátságunk, ahol annak idején félbe szakadt.
