Tetszik az oldal? Katt ide!
I like the page? Click here!

























AVAST
! Hatékony ingyenes vírusirtó! Letöltéshez kattints az alábbi ikonra!

Hatékony és ingyenes vírusirtó! Töltsd le innen!


Érdekességek az állatvilágból
Madarak


<<Előző oldal Következő oldal>>


  A föld legkisebb madara:

Méhkolibri vagy vöröstorkú kolibri (Mellisuga helenae)
Méhkolibri vagy vöröstorkú kolibri (Mellisuga helenae)
Méhkolibri vagy vöröstorkú kolibri (Mellisuga helenae)
A méhkolibri vagy vöröstorkú kolibri (Mellisuga helenae) a madarak osztályának sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe és a kolibrifélék (Trochilidae) családjába tartozó faj.

Rendszerezés:
Régebben a Calypte nembe sorolták Calypte helenae néven.

Előfordulása:
Kuba fő szigetének és az Isla de la Juventud területén honos. Kóborlóként eljut a Bahama-szigetekre is. A természetes élőhelye szubtrópusi vagy trópusi erősen leromlott egykori erdők, szubtrópusi vagy trópusi száraz erdők , szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki nedves erdők, szubtrópusi vagy trópusi hegyi nedves erdők, szubtrópusi vagy trópusi mocsári erdők, szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki nedves cserjések.

Megjelenése:
Testhossza 6 centiméter, testtömege 1,6-2 gramm, ezzel kiérdemli a a világ legkisebb madara címet. A hím feje és torka vörös, háta, szárnya és farka kék, alsó fele fehér. A tojó színe fakóbb.

Életmódja:
Nektárral táplálkozik, de rovarokat is fogyaszt.A nevét apró termete és a repülés közben hallható hangja ami a méhre emlékeztet, ezt a hangot a másodpercenkénti 30-80 szárnycsapása váltja ki. Repülés közben meg tud állni egy helyben, sőt hátrafelé is tud közlekedni.

Szaporodása:
Ágakhoz rögzíti törmelékből, mohából és pókhálóból készített fészkét. Fészekalja 2 tojásból áll, melyen 14 napig kotlik.

A videó megnyitásához kattints a képre!

  A föld legnagyobb madara:

Strucc (Struthio camelus)
Strucc (Struthio camelus)
Strucc (Struthio camelus)
A strucc (Struthio camelus) a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe és a struccfélék (Struthionidae) családjába tartozó Struthio nem egyetlen élő faja.

Származása, elterjedése:
Afrikában a Szahara déli részén, Kelet-Afrikában, Namíbiában és a Kalahári-sivatagban honos. A harmadidőszakban még hét faja élt egy, a mai Svájctól Kínáig és Indiáig összefüggő területen, de a Szaharától északra élt fajok legkésőbb a negyedkorban kipusztultak. Az afrikai strucc elterjedési területe 300 000 éve még Mongóliáig ért; a mai Szíriából és az Arab-félszigetről már feltehetőleg az ember irtotta ki.
Afrikai őshazáján kívül betelepítették Ausztráliába is, ahol a sivatagos vidékeken jól meghonosodott. Telepeken más kontinenseken is tenyésztik; néhány ilyen telep már Magyarországon is van.

Alfajai:
    dél-afrikai strucc (Struthio camelus australis)
    szomáliai strucc (Struthio molybdophanes)
    közönséges strucc (Struthio camelus camelus)
    maszáj strucc (Struthio camelus massaicus)
    vöröslábú strucc vagy szír strucc (Struthio camelus syriacus) – egykor a szaúd-arábiai területeken, sivatagi környezetben élt alfaj. Mára kihalt, az utolsó példány tetemét 1966-ban találták meg Maan közelében, Jordániában.

Megjelenése:
A strucc a legnagyobb testű ma is élő madárfaj. A kakas mintegy 2,5 méter magasra nő meg; teste nagyjából 2 m hosszú, a tömege 2–3 mázsa (a jóval kisebb tyúké alig 1 mázsa).
Szegycsontja lapos, pajzsformájú, taraj nélküli, mint általában a röpképtelen madaraké. Szárnya csökevényes, medencéje zárt. Lába hosszú, erős. A strucc az egyetlen olyan futómadár, amelynek lábán csak két ujj van (a többién három). A belső ujj erősebb és nagyobb, mint a külső. Az ujjak végén tompa karmokat visel, erős rúgása az oroszlánra is veszélyes. Feje és nyaka csupasz.
Csökevényes szárnyai a járásban, futásban nem segítik, csak a kakas szárnyát díszítő fénylő fehér dísztollaknak van szerepük a násztáncban. A kakas további ötven, ugyancsak fehér dísztollat a farka fölött hord. A tyúk szürkésbarna, piszkosfehér szárny- és farktollakkal. Csőre szarusárga, nyaka vörös, combja hússzínű – a strucc az egyetlen olyan futómadár, amelynek csupasz a combja.
Egy-egy krémszínű vagy fehér tojásának tömege eléri a 1,5 kilogrammot (ez a tyúktojás tömegének huszonötszöröse). A tojás héja olyan vastag, hogy feltöréséhez a fiókának különleges nyakizomra van szüksége.

Életmódja:
A nyílt, belátható, füves szavannák, félsivatagok lakója. A száraz környezethez alkalmazkodva a szomjazást napokig bírja.
A homokban fürödve tisztálkodik. Jól fut, eközben négy méteres lépteivel az 50 km/h sebességet is eléri.
Egy kakasból és több tojóból álló csapatban keresgéli magokból, fűből, növényi részekből és kisebb állatokból álló táplálékát. Az emésztés elősegítése érdekében különböző tárgyakat, köveket nyel le. A jobb táplálék reményében vándorol; eközben gyakran csatlakozik a különféle antilop-, illetve zebracsordákhoz, hogy felkapkodja a legelő jószágok által felzavart rovarokat, hüllőket, kis rágcsálókat. A társulás a növényevőknek is előnyös, mert a jó szemű, magasra emelt fejű struccok hamarabb veszik észre a közelítő ragadozókat.
Természetes élőhelyén több mint 40 évig él; állatkertekben akár 50 évig is.

Szaporodása:
Udvarlási szertartása a dürgés. Látványos násztáncához a kakas felfújja csaknem teljesen csupasz nyakát, és dörgő hangon morog. Lépegetés közben hevesen csapkod szárnyával úgy, hogy a dísztollak szinte fehér gyűrűt vonnak fekete teste köré.
A kakas 3-4, a tyúk 2 éves korában válik ivaréretté. A kakas köves vagy homokos magaslaton, gyakran bokor mellé vagy alá kaparja fészkét, aminek átmérője a 3 métert is elérheti. Egy fészekbe több tojó is rak le tojást, és azokon felváltva kotlanak: nappal a domináns tojó, éjjel a hím: nappal a barna tollú tyúk olvad jobban környezetébe, éjszaka a fekete kakas szinte láthatatlan. Még a fejét is lehajtja – ezért terjedt el az a téves nézet, hogy a strucc homokba dugja a fejét.
A szülők negyven napig kotlanak. A kb. 30 cm magas fiókák fészekhagyók, kikelésük után röviddel már együtt szaladnak szüleikkel, akik 4-5 hónapig gondozzák utódaikat. Ez alatt a fiatalok testmagassága eléri a 1,5 m-t.

Felhasználása:
A középkorban kiváltképp a hímek dísztollaiért vadászták: a strucctoll sokáig volt divatban. Ma elsősorban húsáért tenyésztik, de a strucctojás is keresett élelmi cikk. A vastag héjú tojásokból régebben előszeretettel készítettek ivóedényeket – ilyenek Szíriában már ötezer éves sírokból is kerültek elő.

Kihalt fajok:
    Struthio orlovi
    Struthio chersonensis
    Struthio mongolicus
    Struthio wimani
    Struthio asiaticus

A videó megnyitásához kattints a képre!

  A föld legnagyobb röpképes madara:

Túzok (Otis tarda)
Túzok (Otis tarda)
Túzok (Otis tarda)
Túzok (Otis tarda)
A túzok (Otis tarda) a madarak osztályának a darualakúak (Gruiformes) rendjébe a túzokfélék (Otitidae) családjába tartozó Otis nem egyetlen faja. Óvatos madár. Méretre körülbelül akkora, mint egy pulyka, ennek ellenére tud kitartóan repülni, de erős futólábával nyílt vidékek jellegzetes földlakó madara. Külsejére jellemző a szürkésbarna tollazat piszkosfehér mellrésszel.
Magyarország hivatalos madara.

Előfordulása:
Élőhelye a füves puszta, a nagyobb gabona és kukoricatáblák, de óvatos, rejtőzködő életmódja (és a jelentősen lecsökkent egyedszám) miatt nagyon ritkán látható. A nagy túzok ma is él Magyarországon, Oroszországban, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban, Szlovákiában, a Keleti-tenger déli partjain, Közép- és Kelet-Ázsiában. Angliában 1838-ban ejtették el utolsó példányát. Európai egyedszámát 15 ezerre becsülik, a legnagyobb számban Spanyolországban találhatók.

Magyarországon:
A legnagyobb egybefüggő európai udvarló- és fészkelőhely Magyarországon található. Főleg Dévaványa közelében, a dévaványai túzokrezervátumban (Körös–Maros Nemzeti Park) fordul elő, de él nagy túzok a Hortobágyon, a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten is.
A 2010. tavaszi számlálás 1481 nagy túzokot regisztrált, ami nagy csökkenést jelent a második világháború előtti 10-12 ezres egyedszámról, de azt is jelzi, hogy az utóbbi évtizedekben az állomány stabilizálódott. (Az 1893 és 1900 közt kiadott Pallas nagy lexikona még így ír a nagy túzokról: "Alföldi rónáinkon seregesen tanyázik.") A Dévaványai-síkon 559 példányt figyeltek meg, ebből 293 volt a kakasok száma (ez jelzi az ivararány és a monogámia helyreállását a vadászat betiltása után). A Dunavölgyi síkság állománya 478 volt. A Hortobágyon és a Nagykunságban 147 egyed került a számlálók elé.

Alfajai:
Otis tarda tarda Európa, Észak-nyugat-Afrika, Kis-Ázsia, Belső-Ázsia
Otis tarda dybowskii Kelet-Ázsia

Megjelenése:
Az egyik legnagyobb termetű túzokféle (bár a nagy indiai túzok nála is nagyobb), szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert is. A kakas magassága mintegy 100 centiméter és elérheti a 18 kilogrammos súlyt is, de a tyúk átlagosan csak 4,5 kg.
A nagy túzokra jellemző a torok két oldalán, az alsó csőrkáva tövénél található, foszlott fehér dísztoll szálakból álló bajusz. Háta vöröses árnyalatú barnássárga, fekete és világos harántsávokkal, hogy az éppen költő madarat ne fedezzék fel a ragadozók, hasa fehér, melltájéka világosbarna. Amikor a madár násztollazatot ölt, nyakpajzsa is van. Lábán csak 3 ujj van, amelyeket hat szögletű szarupikkelyek borítanak.

Élőhelye:
A túzok számára fontos a zavartalanság. Ennek ellenére kultúrakövető faj, kedveli a mezőgazdasági területeket, különösen a repcét, hereféléket, lucernát, az őszi gabonaféléket, amikben jól elrejtőzhet. Fészkét is a termesztett növények közé rakja. Dürgőhelynek azonban a réteket, alacsony füves területeket választja, táplálkozni is kijár ide. Fészkei a mezőgazdasági művelés miatt állandó veszélyben vannak. Kedvenc élőhelyei a mozaikos, gyepekkel és mezőgazdaságilag művelt területekkel váltakozó, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területek.

Életmódja:
Mindenevő, nagyobb részt fűfélékkel táplálkozik, de jelentős arányban fogyaszt rovarokat, csigákat, férgeket, különböző magvakat, sőt rágcsálókat vagy kisebb madarakat is elfogyaszt néha. Az állati és növényi eredetű táplálék aránya szezonálisan változó, tavasszal és nyár elején jórészt növényi táplálékot fogyaszt, nyár végén (termésbetakarítás és a rovarok mennyiségének növekedése miatt) jóval több az étrendjén belül a rovarok aránya, ősz vége felé (a rovarok eltűnésével) megint a növényi táplálék válik kizárólagossá (elhullott magvak, repcelevél). A fiatal túzokok a felnőtt példányokkal ellentétben eleinte csak ízeltlábúakkal táplálkoznak, és csak fokozatosan térnek át a növényi étrendre. Téli táplálékában nagyon fontos szerepet játszik a repce.

Szaporodása:
Közvetlenül a szaporodási idő előtt, a kifejlett kakasok nagy kiterjedésű territóriumot foglalnak el. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojók felé jellegzetes táncot lejtenek. Fejüket hátrahajtják, faroktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskóikat felfújják. Ezeket a tevékenységeket nevezzük dürgésnek.
A tojó a földön kisebb mélyedést váj és fűvel béleli ki. Fészekalja 2-3 szürkészöld, barna foltos tojás. A költési idő 20-28 nap. A csibék fészekhagyók, néhány óra elteltével követik a tojót, mely még 4-6 hétig gondoskodik róluk. Mivel csak egyszer költenek évente és kevés tojásuk van, ezért reprodukciós képességük nagyon gyenge.

Védettsége:
A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (International Council for Bird Preservation, ICBP) túzokvédelmi csoportja a különösen veszélyeztetett túzokfajok közé sorolta a reznekkel együtt. Fokozottan védett, évszázadok óta fogyatkozó egyedszámú faj. Legnagyobb populációja Spanyolországban és Oroszországban él, Magyarországon állománya mintegy 1.400-1.500 példány a legutóbbi számlálások szerint (a '70-es években még 3.500 körül volt). (A másik Magyarországon is ritkán előforduló, de a múlt században még költő túzokféle a reznek.)

Védelme Magyarországon:
A túzok Magyarországon 1970 óta fokozottan védett, eszmei értéke a legmagasabb kategóriát jelentő egymillió forint.
A populáció passzív védelem eszközeivel nem megőrizhető, ezért aktív módszerekkel óvják. Az így védett terület 2006 nyarára megközelítette az 1.500 hektárt. A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt földeken túzokvédelmi szakemberek irányítják a területkezelést, gyepesítést, lucerna és repce telepítést és egyéb munkákat. Az 1975-ben létesült dévaványai túzokrezervátumban a túzokfiókák mesterséges nevelése folyik. Megmentik a természetes élőhelyén nem megvédhető fészekaljakat és az ezekből származó túzokcsibéket felnevelik és visszajuttatják a természetbe.
A Hortobágyi Nemzeti Parkban 80 kilométer hosszúságban föld alá helyezik az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig felszerelnek a Firefly, azaz "Szentjánosbogár" nevű fluoreszkáló eszközökből. A túzok ugyanis nagy teste ellenére nagy sebességgel repül – elérheti a 60 kilométer/órát is –, a vezetékek pedig pont a szokott repülési magasságában helyezkednek el. A rosszul navigáló madár számára az ütközés csaknem minden esetben csonkolásos sérüléssel és halállal végződik. Erre a problémára az irányította rá a figyelmet, hogy 2000-ben, illetve 2003-ban így vesztette életét az ugyanabból a fészekből származó két rendkívül ritka albínó túzok. A "szentjánosbogarakból" csak a legveszélyeztetettebb pontokra jut.

A videó megnyitásához kattints a képre!


  A föld leggyorsabb madara:

Vándorsólyom (Falco peregrinus)
Vándorsólyom (Falco peregrinus)
Vándorsólyom (Falco peregrinus)
A vándorsólyom (Falco peregrinus) a madarak (Aves) osztályának a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjához tartozó faj.
Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara.

Előfordulása:
A vándorsólyom kozmopolita elterjedésű faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Nagy elterjedési területe miatt számos alfaja alakult ki. Nem vonuló, de az északi populációk kóborló egyedei télen délebbre húzódnak, míg az enyhébb éghajlaton költő állományok egyedei helyben maradnak, bár ezek is nagy területen kóborolnak.

Alfajok:
Az egyes alfajokhoz tartozó egyedek testmérete és színezete jelentősen különbözik. A legtestesebbeket az Északi-sarkhoz közeli vidékeken, a legkisebbeket a sivatagos területeken találjuk. 21 alfaját különböztetik meg:
    Falco peregrinus peregrinus – Eurázsia lombosövi és boreális zónája Írországtól a Csendes-óceán partvidékéig, ez az alapfaj
    Falco peregrinus calidus – északabbra él, mint az alapfaj; tundra vidéken él a Kola-félszigettől a Léna folyó vidékéig
    Falco peregrinus japonensis – Kelet-Szibéria, Kamcsatka és Japán.
    Falco peregrinus brookei – az alapfajtól délebbre költ Európa és Nyugat-Ázsia mediterrán jellegű vidékein, az Ibériai-félszigettől, Olaszországon, a Balkánon és Törökországon át Irakig és Iránig
    Falco peregrinus babylonicus – hegyvidéki területek Ázsiában, Irán középső részétől, Afganisztánon, a Himalája déli részein át Kína Csendes-óceáni partvidékéig
    Falco peregrinus peregrinator – India, Banglades, Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Vietnam és Malajzia.
    Falco peregrinus ernesti – Indonézia, a Fülöp-szigetek és Új-Guinea.
    Falco peregrinus furuitii – Ogasawara-szigetek (körülbelül 1000 km-re délkeletre Honshū szigetétől).
    Falco peregrinus macropus – Ausztrália északi és keleti része
    Falco peregrinus submelanogenys – Nyugat-Ausztrália
    Falco peregrinus nesiotes: Vanuatu és a Fidzsi-szigetek.
    Falco peregrinus pelegrinoides: Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szudán,Izrael és Szíria)
    Falco peregrinus madens – Zöld-foki-szigetek
    Falco peregrinus minor – Afrika a Szaharától délre
    Falco peregrinus radama – Madagaszkár
    Falco peregrinus tundrius – Észak-Amerika tundra övezete
    Falco peregrinus anatum – Egyesült-Államok középső és déli része
    Falco peregrinus pealei – Kanada nyugati partvidéke mentén
    Falco peregrinus cassini – az Andok Kolumbiától Dél-Amerika déli részéig
    Falco peregrinus kreyenborgi, Falco peregrinus macropus
    Magyarországon a törzsalakhoz (F. p. peregrinus) tartozó egyedek fészkelnek és a fészkelési időszak után kóborló, sokfelé felbukkanó példányok döntő többsége is ehhez az alfajhoz tartozik. Átvonulóban ritkán megjelenik az északi (F. p. calidus) alfaj néhány egyede. Ez utóbbi ezidáig 8 alkalommal került elő hazánkban.

Megjelenése:
E ragadozó hossza 40-46 centiméter, szárnyfesztávolsága 92-110 centiméter, a testtömege a hímnél 600-750 gramm, míg a tojónál 900-1300 gramm. A hím egyharmaddal kisebb, mint a tojó. A kifejlett példányok tollazata a hátoldalon sötét palaszürke, a hasoldalon hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyekkel. Faji jellegzetessége a fekete sapka és a széles, fekete, jól körülrajzolt barkó pofája két oldalán. A felsőtesten sötétbarna alapszínű fiatal egyedeken is jól látható ez, csak színe barna. A fiatalok hasi tollazatának alapszíne halvány sárgásbarna, hosszúkás sötétbarna szárfoltozással.

Életmódja:
A vándorsólyom tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él. Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. Vadászatra kedveli a nyílt, szabad területeket, például a pusztákat, sztyeppéket, mocsarakat és félsivatagokat. Vadászterületének nagysága rendszerint 40 - 200 négyzetkilométer. A vándorsólyom szinte kizárólag repülő madarakra vadászik. A veréb nagyságútól a gém méretűig több száz madárfaj szerepel az „étlapján” világszerte. Emellett nagyobb, repülő rovarokat, denevéreket, egyes helyeken rágcsálókat is zsákmányolnak.Támadását általában nagyon magasról indítja. Összezárt szárnyakkal, meredek szögben, zuhanórepülésben támad, amelyet rövid, erőteljes szárnycsapásokkal gyorsít fel. Ilyenkor – mérések tanúsága szerint – akár a 400 km/órát is elérheti a zuhanó madár sebessége. Az áldozatot kisebb sebességnél egyből megragadja. Nagyobb sebesség esetén, pedig hátrafeszített, borotvaéles hátsó karmával „hasítja” végig a zsákmány hátát, általában eltörve annak gerincét. Emellett más módszerekkel is szokott vadászni. Ilyenkor a sík, vizes területek felett alacsonyan és gyorsan repülve pásztázza a vízpartot és a sekély részeket, parti madarak után kutatva. A felriadó csapatból gyakran sikeresen zsákmányol. Sokszor vadászik párban is. Téli időszakban az összeszokott párok együtt indulnak vadászni. Általában a hím magasabban kíséri a tojót, és ő támad először a felriasztott prédára. Ha az első támadás nem sikerül, akkor felváltva támadják a kiszemelt zsákmányt. Bármilyen jó vadász is azonban a vándorsólyom, csupán minden ötödik-tizedik támadása eredményes. Hazánkban leggyakoribb zsákmánya a házigalamb és a seregély, de a táplálékmaradványok és az eddigi megfigyelések alapján meggyvágó, kék cinege, fekete rigó, veréb-fajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsoscankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is. A szabad természetben 20 évet is élhet.

Szaporodása:
Ivarérettségét 3 éves korban éri el. A költési időszak márciustól májusig terjed ki, évente egyszer költ. A tojó 3-4 tojást rak, melyeken 29-32 napig kotlik. A fiatal madarak 35-42 nap múlva repülnek ki.

Kárpát-medencei állománya:
A vándorsólyom hazai állománya az 1930-as években 40-50 pár lehetett. Legkedveltebb költőterületei közé tartozott a Bükk, a Zemplén, ezen felül a Dunakanyar és tágabb térsége: a Pilis, a Börzsöny és a Gerecse. 1950-ben 19 párra becsülték az országos állományt, de csak néhány párnál találtak fiókákat. Az állomány csökkenésében ekkor a fészkek kifosztása is jelentős szerepet játszott. Az Európai Természetvédelmi Bizottság 1973-ban Strassbourgban tartott ülésén készült jelentésében megállapította, hogy a világállomány a környezetben tartósan felhalmozódó, szintetikus rovarirtó szerek, főleg a DDT bevezetése okozta. Utolsó ismert hazai költőhelye a bükki köveken volt 1964-ben, ekkor a Budapesti Állatkert számára begyűjtötték a fiókákat. Ezután sikeres költésről már nincs adat. Egy nagyméretű balatoni halpusztulást követően hazánkban – a világon először – 1968-ban a DDT használatát betiltották, ezt követően még évtizedeket kellett várni, amíg kedvező hatások jelentkeztek. A fajvédelmi intézkedések, főként az emberre is veszélyes DDT betiltásának hatására Nyugat-Európában állománya lassan stabilizálódott. 1997-ben Magyarországon 33 év után ismét sikeresen költött vándorsólyom, a fészekből 2 fiatal madár repült ki. 1997 óta a vándorsólyom minden évben sikeresen költött hazánkban. A párok száma lassan növekszik, 2005-ben már 7 pár fészkelt.

Veszélyeztető tényezők:
Zavarás - A fészkelőhelyek háborgatása a növekvő turizmus miatt egyre gyakoribb. A zavarás legtöbbször nem szándékos, de az ismert, tradicionális helyeket madármegfigyelés céljából is felkeresik. Ez is elegendő lehet ahhoz, hogy a sólyom magára hagyja a tojásokat, illetve a fiókákat. Ha a zavarás hosszabb ideig tart és a madár nem mer visszatérni a fészekhez, akkor ez a fészekalj pusztulásával járhat – kihűlnek / túlmelegednek / eláznak a tojások, hőgutát kapnak / megfáznak a frissen kikelt fiókák. Legtöbbször az óvatlan kirándulók, illetve az erdészeti munkák zavarják meg a költést.
Rossz minőségű fészkelőhelyek - A vándorsólyom a sólyomfélékhez tartozó többi fajhoz hasonlóan nem épít fészket. Rendszerint természetes vagy mesterséges sziklaüregekben, emberi építmények zugaiban rakja le tojásait. A rosszul megválasztott költőüregekben gyakori a tojások vagy a fiókák pusztulása, de előfordul az bányászati tevékenység miatt, időjárásra visszavezethető okok (például csapadékvíz lefolyása az üregbe stb.) miatt is.
Áramütés - Ma a ragadozó madarakat fenyegető egyik legnagyobb veszélyforrás a középfeszültségű hálózatok oszlopain elszenvedett végzetes áramütés, amely a vándorsólymot is fenyegeti. Az áramszolgáltatók, a Nemzeti Parkok és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a legveszélyesebb oszlopok felmérésével és szigetelésével próbálják kiküszöbölni az elhullásokat.
Vegyi anyagok - A vándorsólyom az 1960-as években egy növényvédőszer, a diklór-difenil-triklór-etán – vagy közismertebb nevén a DDT – miatt pusztult ki hazánkból (és az északi félteke sok részéről). A DDT a táplálékláncon keresztül bejutott a sólymokba, és felhalmozódott szervezetükben, ahol a hormonháztartásra fejtette ki hatását. Ennek eredményeképpen megváltozott a sólymok viselkedése, elmaradt a párzás, illetve sikeres párzás esetén, a képződő tojásokba nem épült be a kalcium – az így lágyhéjúvá vált tojások pedig összetörtek a kotló madár alatt. A DDT 1968-ban betiltották hazánkban, majd később a világ más részein is. A vándorsólyom állományai lassan helyreállnak, azonban a veszély nem múlt el.
Fészkek kifosztása - Korábban a költések sikerét a fészekaljak solymászati célra történő kifosztása jelentősen veszélyeztette. A természetvédelmi jogszabályok és érdekérvényesítés szigorodása, valamint a fogságban tartott madarak eredményes tenyésztése miatt ma már ez nem jellemző.
Lelövések - Egyes vadászok ragadozó madarakkal szembeni hagyományos ellenérzései miatt ritkán, de még ma is előfordulnak illegális lelövések. Ez ellen a vadászati és természetvédelmi szervezetek közösen küzdenek.
A vándorsólyom Magyarországon fokozottan védett, emellett a Washingtoni-egyezmény (CITES) által is védett. Emiatt exportja és importja is engedélyköteles. Mivel a solymászok legkedveltebb vadászmadara, a bemutatókon, vadászatokon való részvétel során be kell tartani az előírásokat.

A videó megnyitásához kattints a képre!


  A föld legjobb hangutánzó madarai:

Vörhenyes lantfarkúmadár (Menura alberti) 
Vörhenyes lantfarkúmadár (Menura alberti)

Pompás lantfarkúmadár (Menura novaehollandiae) 
Pompás lantfarkúmadár (Menura novaehollandiae)

Lantfarkúmadár-félék (Menuridae)
A lantfarkúmadár-félék (Menuridae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. Egy nem és két faj tartozik a családba.

Előfordulásuk:
Ausztráliában honos, erdők és bozótosok lakói.

Megjelenésük:
Nagy, fácánszerű madarak, csüdjük magas, szárnyuk rövid. Farkuk hosszú, a hímeknél 16, a nőstényeknél 12 kormánytollal, melyek felfelé állnak és egyesek S alakban meggörbültek, és így együttvéve sajátságos lantalakot mutatnak.

Életmódjuk:
A talaj szintjén vadásznak állati eredetű táplálékukra.

Rendszerezés:
A családba az alábbi nem és 2 faj tartozik:

    Menura (Latham, 1802) – 2 faj.
        vörhenyes lantfarkúmadár (Menura alberti)
        pompás lantfarkúmadár (Menura novaehollandiae)

Érdekességek:
A lantfarkú madárnak jó hangutánzó képessége van, párkereséskor legalább húszféle madárfaj hangját utánozza. De képes kutyaugatás, tapsolás, sőt láncfűrész, emberi beszéd, autóriasztó vagy fényképezőgép hangjának utánzására is.

A videó megnyitásához kattints a képre!


  A föld legügyesebb fészeképítő madarai:
  Szövőmadarak
Telepes veréb (Philetairus socius) pár 
Telepes veréb pár

Telepes verebek fészke (Philetairus socius) 
Telepes verebek fészke

Telepes veréb (Philetairus socius)
A telepes veréb (Philetairus socius) a madarak (Aves) osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez, ezen belül a szövőmadárfélék (Ploceidae) családjához tartozó faj.

Elterjedése, élőhelye:
Dél-Afrika déli részén, Botswana, Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság területén honos.
Száraz fás és cserjés szavannák, félsivatagok lakója. Elég nagy állományai vannak a Kalahári-sivatagban is.

Alfajai:
    Philetairus socius socius
    Philetairus socius geminus
    Philetairus socius xericus

Megjelenése:
Csőre nyújtott kúp alakú, oldalt összenyomott, orma enyhén lehajló, a felső káva éle laposan kivágott. Lába erős, csüdje rövid, ujjai hosszúak s a rajtuk lévő pikkelyek vastagok. Szárnya elég hosszú és hegyes; farka rövid, széles, végén egyenesen vágott. Feje teteje barna, a hátoldal többi része ugyanilyen színű, de sötétebb, keskeny fakóbarnán szegve. A nyaktő és a nyak oldala még sötétebb alapszínű, viszont a tollszegélyezés itt világosabb. Kantárja, a szájzug tája, álla és torka fekete; a begy és a hasi oldal egyéb része halvány fakóbarnás. A combok oldalán néhány széles fakóbarna szegélyű fekete toll van. A sötétbarna evező- és kormánytollak, szárnyfedők, farcsíktollak és a felső farkfedők köröskörül fakóbarnán vannak szegve, de az evezők csak a külső zászlón. Szeme sötétbarna, csőre és lába világos szarubarna.

Szaporodása:
Különös szokásuk, hogy fészkeiket együttesen építik, közös fedél alá. A fészkek olyan szorosan vannak egymás mellett, hogy amikor készen vannak, az egész egyetlenegy nagy fészeknek látszik, melynek gömb alakú fedele van, amelynek alján sok kerek nyílást látunk. Ezeket a fészkeket a következő költéshez nem használják fel, hanem az új fészkeket a régiek alá függesztik, úgy, hogy a régi fészkek alkotják az újak közös fedelét. így aztán a fészek évről évre nő és persze mindig nehezebb is lesz, míg végre súlyával az ágát le nem töri s mindenestül le nem zuhan. Ezzel a különös fészeképítéssel a sokféle ragadozó ellen védekeznek. Egyes üresen álló fészekkamrákba „albérlőként” egyéb madárfajok is beköltözhetnek. A telepes veréb kolóniák gyakori lakói az afrikai törpesólyom (Polihierax semitorquatus) és a rózsásfejű törpepapagáj (Agapornis roseicollis).

A videó megnyitásához kattints a képre!

Kaffer szövőpinty (Ploceus velatus)
Kaffer szövőpinty (Ploceus velatus)
Kaffer szövőpinty (Ploceus velatus)
A kaffer szövőpinty (Ploceus velatus) a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez, ezen belül a szövőmadárfélék (Ploceidae) családjához tartozó faj.

Előfordulása:
Afrika déli részén honos

Alfajai:
    Ploceus velatus nigrifrons
    Ploceus velatus upembae
    Ploceus velatus velatus

Megjelenése:
A madár hossza 11-14,5 centiméter. Arcrészén álarcszerű fekete foltot visel.

Szaporodása:
Nagy telepekben fészkel. A fészek fűből szőtt építmény, mely faágon lóg.

A videó megnyitásához kattints a képre!

Függőcinege (Remiz pendulinus)
Függőcinege (Remiz pendulinus)
Függőcinege (Remiz pendulinus)
A függőcinege (Remiz pendulinus) a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a függőcinege-félék (Remizidae) családjába tartozó madárfaj. Nevével ellentétben nem közelebbi rokona a valódi cinegéknek (Paridae), noha meglehetősen hasonlít rájuk.

Előfordulása:
Alapvetően eurázsiai elterjedésű faj. A Földközi-tenger európai és ázsiai partvidékén élő állomány állandó, míg az északabbra (nyugaton kb. a Rajnáig, északon Skandinávia déli csücskéig) élő függőcinegék délebbre vonulnak telelni. A vizek közelségét keresik, hegyvidékeken ritkák.

Alfajai:
    európai függőcinege (Remiz pendulinus pendulinus) – Európa
    kis-ázsiai függőcinege (Remiz pendulinus menzbieri) – Kis-Ázsia, Közel-Kelet
    kaszpi függőcinege (Remiz pendulinus caspius) – a Kaszpi-tenger vidéke
    altáji függőcinege (Remiz pendulinus altaicus) – Szibéria keleti része
    Remiz pendulinus jaxarticus

Megjelenése:
Háta alapvetően vörösesbarna színű, a hasi rész pedig világosabb krémszínű. Alfajai elsősorban a fej színét tekintve különböznek egymástól. Az európai Remiz pendulinus pendulinus feje világos kékesszürke, amit fekete maszk díszít, torka pedig fehér. A fiatal állatok világosabb színűek és maszkjuk sincs.
Az európai madarakkal szemben a Kis-Ázsia és Levante vidékén élő ssp. menzbieri feje teljesen fekete, míg például a Kaszpi-tengernél és Közép-Ázsiában előforduló ssp. caspius fekete maszkját attól nem élesen elváló barna fejtető és feketével pettyezett torok fogja közre.
A függőcinege jellegzetessége a valódi cinegékhez képest hosszú farok. Testhossza 11 centiméter, szárnyfesztávolsága 16-18 centiméter, testtömege 8-11 grammos. A tojók csak annyiban különböznek a hímektől, hogy maszkjuk kisebb.

Életmódja:
Elsősorban vizek mentén találkozhatunk vele, táplálékát az itt előforduló ízeltlábúak (pókok, hangyák, hernyók, csomósdarazsak, bodobácsok, levéltetvek) valamint az előbbiek szűkös kínálata esetén a nád és gyékény magvai képezik. Sokszor látni egy-egy nádszálba vagy fűzgallyba kapaszkodva.
Hívóhangja magas cííí vagy cinegeszerű ci-ci-ci.

Szaporodása:
A függőcinege szinte kizárólag vízpartok mentén álló fűzfák ágvilláiban építi fel – pontosabban szövi meg – lelógó zacskóra emlékeztető fészkét, melynek a tetején csőszerű bejárat van. Alapanyagul nádbuga és gyékénybuzogány pelyheit, illetve barkapelyheket használ. Fészkének környékén kisebb revírt tart fenn.
Évente általában kétszer költ, egy-egy fészekalj 5-8 tojásból áll. A kotlás 12-14 napig tart, majd 18-26 napnyi folyamatos szülői etetést követően a fészeklakó fiókák kirepülnek.

Kárpát-medencei előfordulása:
Az egész Kárpát-medencében rendszeres fészkelő.
Magyarországi állománya a Fertő tó vidékén a legsűrűbb, de a Tisza és a Rába mentén is gyakori. Becslések szerint Magyarországon 4.500 – 13.000 pár él, és az állomány stabilnak mondható.


A videó megnyitásához kattints a képre!


  A föld legértelmesebb madarai:

Jákópapagáj vagy más néven szürkepapagáj (Psittacus erithacus)
Jákópapagáj vagy más néven szürkepapagáj (Psittacus erithacus)
Jákópapagáj vagy más néven szürkepapagáj (Psittacus erithacus)
A jákópapagáj vagy más néven szürkepapagáj (Psittacus erithacus) a madarak (Aves) osztályának a papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe, ezen belül a papagájfélék (Psittacidae) családjába tartozó Psittacus nem egyetlen faja.

Előfordulása:
Közép- és Nyugat-Afrika sík részének szubtrópusi és trópusi erdőiben él. Az állatkereskedelem és az élőhely szűkülése miatt a madár állománya csökken.

Alfajai:
    kongói szürkepapagáj (Psittacus erithacus erithacus) – ez az alfaj él Közép-Afrikában, főleg a Kongó-medencében. Jellemző rá a fekete csőr és a világospiros faroktollak. Ez az alapfaj
    Timneh-szürkepapagáj (Psittacus erithacus timneh) – ez az alfaj él Nyugat-Afrikában. Jellemzői a sötétvörös faroktollak, a felső csőrkávája barnás-rózsaszínű, tollazta sötétszürke. Az alapfajnál kisebb.
    príncipe-szigeti szürkepapagáj (Psittacus erithacus princeps) – ez az alfaj kizárólag Príncipe szigetén él és veszélyeztettnek számít. Ez a legkisebb a három alfaj közül.

Megjelenése:
Testhossza 33-40 centiméter, szárnyfesztávolsága legfeljebb 70 centiméter és testtömege legfeljebb 450 gramm. Tollazata a hátán és fején sötétszürke, a hasán és a szeme körül világosszürke. A farka élénkpiros. A felső csőrkávája egy ízület segítségével a fejtől függetlenül is mozgatható; alsó csőrkávája előre-hátra mozdítható, így széleit a csőr felső részének keresztbordáin élesítheti. Fára mászás közben a csőr „harmadik lábként” szolgál. A lábával kiválóan tud fára mászni és a táplálékot is a csőréhez tudja vinni vele. Mindkét külső ujja hátrafelé áll, a középsők pedig előre, így markoló szerszámként tudja használni őket.

Életmódja:
Párban él, csapatosan alszik és táplákozik. Tápláléka magokból, diókból, gyümölcsökből, virágokból és levelekből tevődik össze. Fogságban 50-80 évet is élhet. Képes 300-400 szót is megtanulni.

Szaporodása:
Az ivarérettséget 2-4 éves korban érik el. A költési időszak a helytől és az éghajlattól függ. A fészek általában egy magas fa hasadékában vagy odvában helyezkedik el. Egy fészekaljban rendszerint 3-4 fehér gömbölyded, fényes tojás van, ezeken a tojó 30-32 napig kotlik. A fiatal madarak legkésőbb 80 nap után repülnek ki.

A videó megnyitásához kattints a képre!

Holló vagy közönséges holló (Corvus corax)
Holló vagy közönséges holló (Corvus corax)
Holló vagy közönséges holló (Corvus corax)
A holló vagy közönséges holló (Corvus corax) a madarak osztályának verébalakúak rendjébe (Passeriformes) és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozik. Földünk északi féltekéjén Ázsiától Észak-Amerikáig mindenütt megtalálható, területileg a legelterjedtebb az összes varjúféle között. 12 ismert alfaja létezik, melyek habár külalakjukban kevésbé eltérőek egymástól, a korszerű genetikai kutatások kimutatták, hogy jelentős genetikai különbségek vannak a különböző populációk között.
A közönséges holló a vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris) mellett egyike a két legnagyobb varjúfélénk is. A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, súlya 0,7 – 1,63 kilogrammig terjed. Élettartamuk tipikusan 10-től 15 évig terjed a szabadban, habár már érkeztek jelentések 40 év feletti példányokról is. (A szóbeszéd szerint a hollók akár 100 évig is élhetnek, bár ezt eddig bizonyítani nem sikerült.) A fiatal madarak csapatokba verődhetnek, de a párválasztás után – mely egy életre szól – a párok közösen védik a területüket
. A Földön valószínűleg a legnehezebb verébalakú madár és egyben a legnagyobb termetű énekesmadár.
A közönséges holló több ezer éve él együtt az emberrel. Olyannyira alkalmazkodtak, hogy számos területen mint kártevőt tartják nyilván őket. Alkalmazkodásának sikerességét mindenevő életmódjának köszönheti. A természetben a legfőbb táplálékukat a gabonamagvak, bogyók, gyümölcsök és apró állatok jelentik, de hihetetlenül ügyesnek bizonyultak egyéb opportunista táplálékszerzési módokban is. Minden alkalmat megragadnak a táplálék megszerzésére, legyen az akár döglött állat, rovar vagy konyhai hulladék.
A holló az egyik legintelligensebb madár a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Sok országban, többek között a skandináv államokban, Írországban, Wales-ben, Bhutánban és Észak-Amerika északnyugati partján a közönséges holló mitikus figuraként volt jelen vagy akár istenként tisztelték. (Például Hugin és Munin)

Elnevezése:
A magyar holló szó ősi hangutánzó szó, amelyhez hasonlóan hangzik a madár neve néhány más finnugor nyelven is: manysi nyelven kolah, hanti nyelven kolak, szamojéd nyelven pedig hulli.
Bár a holló név leggyakrabban a közönséges hollót jelöli, a következő hat varjúfélét is hollónak nevezik: hawaii holló (Corvus hawaiiensis), fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus), barnanyakú holló (Corvus ruficollis), csutakfarkú holló (Corvus rhipidurus), örvös holló (Corvus albicollis) és vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris).
A közönséges holló tudományos nevében a latin Corvus és a görög koraksz (latinosan corax) szavak, a madár latin és görög neve találhatóak.

Rendszertana:
A közönséges holló egyike annak a számos fajnak, melyet eredetileg még Carl von Linné figyelt meg és írt le 18. századi munkájában, a Systema Naturae-ban. Tudományos nevét, a Corvus corax-ot azóta viseli. A holló típusfaj, azaz olyan képviselője a Corvus nemnek, amely a nemhez tartozó fajok legjellegzetesebb vonásaival rendelkezik.

Osztályozása:
A közönséges holló legközelebbi rokonai az Afrikában őshonos barnanyakú hollók (Corvus ruficollis) és az örvös hollók (Corvus albicollis), míg Észak-Amerikából a fehérnyakú hollók (Corvus cryptoleucus). A legfrissebb molekuláris analízis alapján az eddig egynek hitt faj valójában két vagy több különböző fajra osztható. A közönséges hollónak tizenkét jól elkülöníthető alfaja létezik:
Corvus corax corax – Európában keletre egészen a Bajkál-tóig, délre pedig a Kaukázuson át egészen Észak-Iránig megtalálható. Aránylag rövid és ívelt csőre van.
Corvus corax varius – Európától északnyugatra, Izlandon és Feröeren honos. Kevésbé fényes, mint a C.c.principalis vagy a C.c.corax. Ennek a középtermetű hollófajnak különös ismertetőjegye a helyenként fehér pettyes tollruha.
Corvus corax subcorax – Görögországtól egészen Északnyugat-Indiáig, Közép-Ázsiától a Himalája kivételével Nyugat-Kínáig fordul elő. Nagyobb testű, mint a „közönséges” corax, de szakálla annál kisebb. A tollazata általánosságban véve teljesen fekete, noha a nyaka és a begye néha a barnás árnyalatú, hasonlóan a barnanyakú hollóéhoz. (Ez a barnás árnyalat legfőképp a vedlés előtt álló madarakon figyelhető meg, akkor, amikor a tollruha már meglehetősen kopott.) A nyaki tollainak töve változatos színeket ölthet, de általában fehéres.
Corvus corax tingitanus – Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken honos. A Corvus corax tingitanus a legkisebb alfaj. A legrövidebb „szakállal” bír az összes holló között. Tollruhája határozottan megkülönböztethető más hollófajétól, ugyanis erősen olajos benyomást kelt. Csőre rövid, de vaskos; a felső csőrkáva erősen ívelt.
Corvus corax tibetanus – Kizárólag a Himalájában fordul elő. Ez a legnagyobb termetű, és a leghosszabb szakállú holló-alfaj. A csőre hatalmas, de kevésbé impozáns, mint a Corvus corax principalis-é. A nyaki tollazatának töve szürkés.
Corvus corax kamtschaticus – Északkelet-Ázsiától egészen a Bajkál-tóig terjed; élettere emiatt kis részben közös az alapváltozatéval (C.c.corax). Testméretét tekintve valahol a C.c.principalis és a C.c.corax között helyezkedik el félúton. Csőre nagyobb és vaskosabb, mint a C.c.corax-szé.
Corvus corax principalis – Észak-Amerikában és Grönlandon honos. A nagytestű madár a legnagyobb csőrrel rendelkezik az összes alfaj között. Tollazata igen fényes és sima, szakálla igen erőteljes.
Corvus corax sinatus – Az USA középső és déli részén és Közép-Amerikában található meg ez az alfaj. Minden tekintetben kisebb, mint a C.c.principalis.
További említésre érdemes alfajok és előfordulási helyeik:
Corvus corax canariensis – Kanári-szigetek
Corvus corax hispanus – Spanyolország
Corvus corax clarionensis
Corvus corax laurencei

Fejlődéstörténete:
A varjak és hollók az Óvilágban fejlődtek ki, majd a Bering-földhídon kerültek át Észak-Amerikába. A legfrissebb genetikai tanulmányok, melyekben a világ különböző pontjairól begyűjtött közönséges hollók DNS-ét vizsgálták, kimutatták, hogy a madarak legalább két kládra oszthatóak: egy Kalifornia-kládra, mely csak az Egyesült Államoknak délnyugati részein található meg, és egy holarktikus kládra, amely mindenhol máshol megtalálható az északi féltekén. Mindkét klád madarai ugyanúgy néznek ki, de genetikai elkülönülésük megközelítőleg már kétmillió évvel ezelőtt elkezdődött. A kutatások rámutattak, hogy azok a közönséges hollók, melyek az USA más területein élnek, sokkal inkább mutatnak rokonságot az európai és ázsiai hollókkal, mintsem a Kalifornia-klád egyedeivel. Ez utóbbi madarak leginkább a fehérnyakú hollóhoz (Corvus cryptoleucus) állnak a legközelebb. Az előbb említett okok miatt a közönséges hollót a parafiletikus fajok közt tartják számon.
Egyik lehetséges magyarázata a Kaliforniában már több mint kétmillió éve honos hollók meglepő genetikai elkülönülésnek a faj fokozatos jégkorszaki elszigetelődése lehet. Körülbelül egymillió évvel ezelőtt egy kalifornia-kládbeli csoportból alakulhatott ki a fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus) is, míg a holarktikus klád tagjai valószínűleg csak később vándoroltak be Ázsiából, lehet, hogy épp az emberrel egy időben.
A korszerű mitokondriális DNS-kutatások kimutatták, hogy az Észak-Afrikában és a Kanári szigeteken honos C.c.tingitanus alfaj génállománya szintén különbözik a többi holarktikus alfajétól, éppen ezért bizonyítást nyert a tény, miszerint nem is keveredhet más alfajokkal.

Megjelenése :
A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter, súlya 0,7 – 1,63 kilogrammig terjedhet, amellyel az egyik legsúlyosabb verébalakúnak számít. A hűvösebb éghajlati területeken, mint például a Himalájában vagy Grönlandon élő madarak általában nagyobb testűek, és nagyobb csőrrel is rendelkeznek melegebb égövi társaiknál. Csőre nagy és enyhén ívelt, farktollai hosszúak és fokozatosak, tollazata kékesen fénylő fekete, szivárványhártyája sötétbarna. A fiatalabb egyedek életkoráról a kékesszürke íriszük mellett az idősekénél picit fakóbb tollazatuk árulkodik.
A holló nem csak nagyobb méretében különbözik rokonaitól, a varjaktól: csőre nagyobb és vaskosabb, farka ék alakúan kerekített és jól megfigyelhető a torkán a bozontos, szakállszerű tollazat. Röpte erőteljes, egyenes vonalú. Gyakran kering a magasban. Párválasztás idején művészi mutatványokat végez. A földön kimért lépésekkel jár. Rendkívül éber, tanulékony madár. A faj egyedeinek hangja jól megkülönböztethető más varjakétól: ismétlődő, mély „klong, klong”, néha „krúg, krúg”.
A hollók megfelelő körülmények között, vagy fogságban akár nagyon hosszú életűek is lehetnek. Egyes egyedek a londoni Tower-ben több mint 40 évig éltek. Élettartama a szabadban azért valamivel rövidebb, általában 10-15 év. A legidősebb vadon élő meggyűrűzött holló 13 éves korában pusztult el.

Elterjedése:
A hollók igen különböző éghajlati viszonyok között is megélnek. A Corvus nem tagjai közül a közönséges holló (C.c.corax) a legszélesebb körben előforduló alfaj. Az Északi-sarkkörtől Észak-Amerikán és Eurázsián át Észak-Afrikáig (beleértve a csendes-óceáni szigeteket is) mindenütt elterjedt. A Brit-szigeteken Skóciában, Észak-Angliában és Írország nyugati részén közönségesnek számít. Tibet 5.000 méteres magasságaiban, sőt, még a Mount Everest 6.350 méteres vidékein is találkozhatunk vele.
Az Északi-sark közelében élő hollókat kivéve ezek a madarak állandó lakói a költőterületüknek. Feröeren a pettyes színvariáns is megjelent a tisztán fekete madarak mellett (Corvus corax varius morpha leucophaeus), de ez a változat a 20. század közepére gyakorlatilag eltűnt. Eltűnésének oka valószínűleg épp a szokatlan tollazatának köszönhető, ugyanis a gyűjtők előszeretettel keresték ezeket a madarakat.
A legtöbb holló költőhelyéül leginkább az olyan erdős-fás területeket részesíti előnyben, melyek mellett kiterjedt és táplálékban gazdag sík terület húzódik, de nem veti meg a tengerpartokat sem. Az olyan sűrűn lakott területeken, mint például Kalifornia, a bőséges táplálékellátásnak köszönhetően a hollók egyedszáma rohamosan növekedni kezdett.
Hosszabb hanyatlás után az utóbbi években Magyarországon is növekedni kezdett a számuk. Baranyában például 1987-ben kettő, 2007-ben viszont már 43 pár költött, és ennek eredményeképp 128 fióka repült ki a fészkekből.

Életmódja:
A hollók általában költőpáronként külön-külön területeket birtokolnak, de előfordulhat, hogy a fiatal madarak csapatokba verődnek. Habár a közönséges hollók gyakran civakodnak fajtatársaikkal, családjuk iránt odaadó szeretetről tesznek tanúbizonyságot.

Táplálkozása:
A közönséges hollók mindenevő, opportunista madarak: a táplálékuk nagyban függ az élőhelyüktől és az aktuális évszaktól is. A tundrán, az Északi-sarkkör mentén vagy Alaszkában élő állatok például energiaszükségletük egyik felét vadászatból, míg a másik felét különböző elhullott állati tetemekből biztosítják.
A hollók sok helyen leginkább dögevő életmódot folytatnak, de előszeretettel vadásznak gerinctelenekre, kétéltűekre, apróbb hüllőkre és emlősökre is, sőt, még a kisebb madarakat is elkaphatják. Növényi táplálékukat legfőképp a különféle gabonamagvak, bogyók és gyümölcsök alkotják. Olyannyira mindenevők, hogy alkalomadtán még az állati ürülékek emésztetlen részeit is elfogyasztják, vagy épp az általunk kidobásra ítélt hulladékban találnak pár falatot. Az el nem fogyasztott táplálékokat – főleg a zsírosabb fogásokat – elrejtik, lehetőleg úgy, hogy azt másik fajtatársuk se vegye észre. Szintén előszeretettel fosztogatják más fajok, mint például a sarki róka élelemraktárát is. A hollók telente igazi élősködő tolvajok: gyakran követik a farkasokat, hátha jut nekik egy-egy falat a ragadozó által elejtett állatok tetemeiből.
Azon hollók, melyek szeméttelepek közelében költenek, táplálékuk nagy részét is innen szerzik. Az utak melletti fákon tanyázó madarak elsődleges élelemforrását az utakon elütött apróbb állatok jelentik, míg az ilyen „lelőhelyektől” távolabb élő állatok táplálékát javarészt az alsóbbrendű állatok és növények teszik ki. Érdekesség, hogy egy tanulmány szerint azoknak a madaraknak van a legnagyobb esélye a felnőttkor megérésére, amelyek fiókaként szeméttelepek mellett nőttek fel. Figyelemreméltó viselkedési módot fedeztek fel a tudósok fiatal hollók megfigyelésekor: ha az egyik madár rábukkan egy tetemre, akkor hangos kiáltásokkal magához hívja társait. Brend Heinrich a „Ravens in Winter” című könyvében feltételezi, hogy ez a viselkedési forma nagy segítség a táplálékért folytatott egymás közti versengésben, így ugyanis a fiatalabb állatok számbeli fölénybe kerülnek, így nehezebb őket elkergetniük a fizikailag jóval erősebb idősebbeknek. Sokkal valószínűbb azonban az a feltevés, miszerint ilyenkor arról lehet csupán szó, hogy az elhullott állat teteme egyszerűen túl nagy egy holló számára, így az a tetemről értesíti a többieket.

Szaporodása:
A fiatal hollók már viszonylag korán udvarolni kezdenek egymásnak, de költeni valószínűleg csak az innen számított második-harmadik évben fognak. Az udvarlás sikerének záloga a különböző akrobatikus légi-bemutatókban és a sikeres táplálékszerzésben rejlik. Ha egyszer már egymásra talált a pár, akkor onnantól kezdve egy életen át együtt költenek, általában ugyanazon a helyen. Azonban a „házasságtörés” sem ritka a hollóknál: megfigyelések szerint jó néhányszor előfordult, hogy a fészkén ülő tojót más hímek is meglátogatták míg a párja távol volt.
A hollópárnak már fészekrakás előtt saját területtel és elérhető táplálékforrással kell rendelkeznie. Egy-egy madárpár territóriumának mérete nagyban függ a fellelhető táplálék mennyiségétől. A megszerzett javakért aztán a későbbiekben is keményen meg kell küzdeniük, hiszen betolakodók mindig akadnak.
A fészek – melyet legtöbbször magas fák koronájába, vagy sziklaszirtekre, ritkábban villanyoszlopra építenek – egy mély, nagy tálat formáz. A szülők fészküket ágakból, gallyakból építik, annak belsejét pedig gyökerekkel, sárral, fakéreggel, sőt, sokszor még lágyabb anyagokkal, például szarvasbundával bélelik.
A tojásrakás általában már februárban elkezdődik, bár ez erősen függ az éghajlati tényezőktől. Például Grönlandon kicsit később, úgy április környékén, míg Pakisztánban már decemberben megkezdődik a költés. A tojók három-hét kékeszöld, barna foltokkal tarkított tojást tojnak, a költési idő 18-21 nap. Csak a tojó költ. A fiatal madarak, kiket mindkét szülő etet, 35-42 napos korukban repülnek ki először, de még hat hónapig biztosan szüleikkel maradnak.

Hangja:
A többi varjúféléhez hasonlóan a hollók is kiválóan utánozzák környezetük hangjait, köztük az emberi beszédet is. Széles hangskálájuk miatt sok ornitológus érdeklődésének központjába kerültek: 1960-ban Eberhard Gwinner értekezésében bámulatos részletességgel, fényképekkel és hangfelvételekkel számolt be a hollók által használt hangok széles skálájáról.
Az egyes fajok által használt hangok száma tizenöttől harmincig terjed, szókincsük a „társas életben” a leggazdagabb. Az egyes hangok különböző funkciókat látnak el: megkülönböztethetünk többek között figyelmeztető, vadászatkor használatos és harci kiáltásokat is. A hollók által használt hangok azonban nem merülnek ki pusztán a kiáltásokban. A csőr-csattogtatás, füttyök egész repertoárjával rendelkeznek. Érdekesség, hogy a tojóknál inkább megfigyelhetőek ezek a nem verbális megnyilvánulások, mint a hímeknél. Szintén megfigyelhető, ha egy hollópár egyik tagja eltűnik, az egyedül maradt fél párja hangjának utánzásával próbálja társát visszacsábítani.

Intelligenciája:
A hollók rendelkeznek a legnagyobb aggyal az összes madárfaj között; különösen a hyperpalliumuk nagy. Jó képességekkel rendelkeznek a problémamegoldás terén éppúgy, mint a kognitív feladatok (például utánzás, intuíció stb.) esetén.
Az összetett problémamegoldó képességet jól demonstrálja a következő feladat: kutatók egy darab húst kötöttek egy zsineg egyik végére, a másikat pedig a holló ülőrúdjához erősítették. A cél természetesen az eleség megszerzése. A madárnak föl kellett húznia a zsineg egy részét az ülőrúdjáig, majd hogy csőrével elérje táplálékát, rá kellett lépnie a zsinegre. Ötből négy holló sikerrel teljesítette a tesztet, habár nem mutatható ki pontosan, hogy a teszt alatt a korábbi rossz kísérleteikből később tanultak volna.
Megfigyelték, hogy a hollók gyakran vezetnek más állatokat (például farkasokat, prérifarkasokat) elpusztult állatok tetemeihez. A ragadozók föltépik a dög tetemét, amire a madarak amúgy képtelenek lennének – ezek után a hollók már könnyedén hozzáférnek a húshoz.
Érdekes megállapítás, miszerint ezek a madarak nemcsak az általuk elrejtett, hanem a társaik által elrejtett élelem pontos helyére is emlékeznek, ezáltal lopni is tudnak egymás rejtekéből. Ez az élelemszerzési módszer annyira elterjedt a hollók között, hogy nem ritkán képesek extra távolság megtételére is, hogy egy biztonságosabbnak vélt helyre rejtsék tartalékaikat. Szintén említésre érdemes, hogy néha úgy tesznek, mintha táplálékot rejtenének el, pedig épp nincs is náluk semmi. Ezt valószínűleg a leselkedő vetélytársak összezavarása érdekében teszik.
A szarkákhoz hasonlóan a hollók is előszeretettel gyűjtenek („lopkodnak”) fényes tárgyakat, melyek a fénylő kavicsoktól a kisebb fémdarabokon keresztül egészen a golflabdákig terjedhetnek. Ennek a viselkedésformának egyik magyarázata szerint a lopkodás fő célja társaik elkápráztatása lehet. Más kutatások rámutattak, hogy a fiatal hollók roppant kíváncsiak minden, a környezetükben fellelhető új dolog iránt. Főleg a madártojáshoz hasonló fényes és kerek dolgok kötik le figyelmüket. Az idő múlásával a madarak elvesztik ezt az élénk érdeklődésüket az új dolgok iránt, sőt, inkább idegenkednek mindentől, ami nem megszokott számukra. Nemrégiben a biológusok felismerték, hogy a hollók – különösen a fiatal egyedek – képesek a puszta szórakozás kedvéért játékba bonyolódni: ha úgy tartja kedvük, havas lejtőkön csúszkálnak le, fogócskáznak a farkasokkal, vagy épp akrobatikus mutatványokat, hurkokat mutatnak be a levegőben.

Kapcsolat az emberrel:
Természeti hatások és védekezés:
A hollók szélesen elterjedtek, a kihalás nem fenyegeti őket; habár az élőhely csökkenése és a kilövések miatt helyenként csökkenés tapasztalható a populációban. Más tájakon azonban rendkívül elszaporodott, sőt, bizonyos területeken mezőgazdasági kártevőnek számít. Ez teljességgel érthető, hisz nemcsak a gabonában tehetnek kárt, de a haszonállatokat is megkárosíthatják. (Például kivájják az újszülött birkák, borjak szemét stb.)
A nyugati Mojave-sivatagban a településfejlesztések hatására 25 év alatt tizenhatszorosára (!) nőtt a hollópopuláció. A városok, szeméttelepek, szennyvíztisztítók és mesterséges tavak bőséges táplálék- és vízlelőhelyet biztosítanak az ott guberáló madaraknak. A magas járműforgalom által elütött állatok – melyek szintén könnyű táplálékszerzési lehetőséget jelentenek – arra késztették ezeket az urbanizálódott hollókat, hogy sziklaszirtek helyett közvetlenül az út menti villanyoszlopokra, utcai díszfákra rakják a fészkeiket.
A Mojave-sivatagbeli populációrobbanás egyre nagyobb gondot jelent, más, védett állatfajokra nézve. Az egyik kimagasló példája ennek a kaliforniai üregteknős (Gopherus agassizii) esete: a hollók előszeretettel vadásznak a lassú mozgású, még lágy páncélzatú fiatal teknősökre, s ezzel komoly veszélyt jelentenek a teknőspopulációra nézve.
Az ilyen és hasonló káros tulajdonságai miatt a hollóállomány mesterséges kordában tartása elkerülhetetlen. Ez magába foglalja a madarak csapdázását, kilövését éppúgy, mint a hollók által elérhető szemét méretének csökkentését. Finnországban a 18. század közepétől egészen 1923-ig a vadászok minden egyes lelőtt példányért jutalmat kaptak. Alaszkában szintén a megnövekedett hollópopuláció okozott nagyobb károkat, főként a Steller-pehelyréce állományban; a hollók korlátolt kilövése indokolttá vált.

Kultúra:
Az északi félteke történelmében a holló mindig is a mítoszok, legendák tárgyát képezte. Mint dögevők, a kivégzések, csaták, háborúk után az emberi tetemeket is csapatostul lepték el, így nem csoda, hogy jelenlétét sokáig baljós jelnek vélték, a halál madarának tartották. A régi kor emberei kapcsolatot láttak a hollók és a szellemek között. Svédországban és Németországban sokáig úgy tartották, hogy a hollók nem mások, mint meggyilkolt emberek szellemei, illetve elkárhozott lelkek.
A nyugati parton élő észak-amerikai bennszülöttek istenként tisztelték; a Tlingit és Haida hagyományok szerint a Holló egyszerre Szélhámos és Teremtő isten. A vikingek úgy hitték, hogy az Odin isten vállán ülő két holló, Hugin és Munin mindent lát és mindent hall, ami a világban történik. Nem ritka, hogy olyan vikingeknek is, mint Orkney grófja, I.(Nagy) Knut dán király vagy akár Harald Hardrada hollót ábrázoló zászlójuk volt. Az Ótestamentumban, de még a bhutáni mitológiában is találunk utalásokat hollókra. A hollót Ázsia északi részén, Szibériában is nagy tiszteletben tartották. A Kamcsatka félszigeten élő hite szerint Kutkh isten egy holló alakját veszi fel a leggyakrabban.
A Brit szigeteken a hollók szimbolikus jelentőséggel bírtak mind a kelták, mind az írek számára (Cúchulainn mondakör). A walesi mitológiában a hollókat Brannal, egy istennel azonosították (Bran the Blessed), kinek nevét is „Holló”-ként fordították. A Mabinogion szerint, hogy a Brit szigeteket fenyegető inváziót elkerüljék, Bran fejét, mint bűvös ereklyét elásták a londoni Fehér Hegyen. Egy későbbi monda szerint Anglia mindaddig nem kerülhet megszállás alá, míg hollók lakják a Londoni Towert. Habár ezt a mondát sokan ősi eredetűnek tartották, a kutatók semmilyen említést nem találtak erre vonatkozóan a 19. század előtti időkből. Mostanra általánosan elfogadottá vált, miszerint ez a monda a viktoriánus korban keletkezett, jópár dolgot átvéve a Bran-legendából.
Az azonban tény, hogy igen sokáig nem fészkeltek hollók a Towerben, azonban a második világháború után visszatelepítették őket a város és a turisták legnagyobb megelégedésére. (Az itteni hollók szárnytollait rendszeresen metszik, így azok képtelenek elrepülni.)
Ahogyan a mitológiában, úgy a holló a modern irodalomban is gyakran szerepel: megtalálhatjuk többek között William Shakespeare, Charles Dickens, John Ronald Reuel Tolkien, Stephen King vagy akár Joan Aiken műveiben is. A legismertebb azonban minden bizonnyal Edgar Allan Poe: A holló című verse. A vers legismertebb magyar fordítását Tóth Árpád készítette.
Olyan helyeken, ahol valaha nagy jelentőséget tulajdonítottak a hollóknak, még ma is fölfedezhető szimbólumként. Többek között a holló Bhután nemzeti madarának számít, a Man sziget címerállata és Yukon állam hivatalos madara is.
Magyarországon a holló, mint királyi jelkép, Mátyás király udvarában is megjelent. Kódexeit corvináknak, könyvtárát Bibliotheca Corvinianának hívták. Mátyást latinul és németül Matthias Corvinusként ismerik. A Corvinus nevet Mátyás a család címeréről kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót ábrázolt. A Sziléziai Krónika szerint Mátyás király a kezéről egy vadászat alatt levette gyűrűjét, és azt egy holló elragadta. Mátyás üldözte a madarat és visszaszerezte gyűrűjét, és ezen esemény emlékezetére választotta a hollót címerállatául. Tudományosabb magyarázatként román források megemlítik, hogy Mátyás nagyapjának egy Holló Köve (román nyelven: Piatra Corbului) nevű birtoka volt, és ez is kapcsolatba hozható a névvel. A híres legenda szerint, amikor a fiatal Mátyás Prága városában fogságban volt, akkor édesanyja egy holló segítségével küldött neki levelet. (A történetet Arany János is feldolgozta a „Mátyás anyja” című balladájában, eredeti szövegemlékek alapján.) Ez a történet volt az oka annak is, hogy a Magyar Posta emblémája sokáig egy holló volt.

Ritka, mint a fehér holló?
Sem a hollók, sem a varjak között nem fordul elő egyszínű fehér tollazatú faj. A tollak színe – az élővilág egyéb tulajdonságaihoz hasonlóan – genetikailag meghatározott. Génmutációk az állatvilágban is előfordulhatnak, azaz előfordulhat, hogy egy madár (például holló) tollai a normálistól eltérő színűek lesznek.
Tudományosan nem vizsgálták, pontosan milyen gyakran fordul elő a pigmentáció veleszületett (genetikai) zavara a varjúfélék körében. A teljes albinizmus, amely a totális festékanyag-hiány miatt hófehér tollazattal, rózsaszínű lábakkal és csőrrel valamint vörös szivárványhártyákkal jár együtt, elenyészően ritka.
Ez az állapot a vadon élő madaraknál a rejtőzködő képesség elvesztése, valamint a szem érintettségéből adódó látászavarok miatt igen gyorsan végzetessé válhat. Fogságban valamivel gyakrabban fordul elő, azonban ha nem alakul ki beltenyészet, az esetek többségében nem jelenik meg az utódoknál.
A részleges, kisebb területeket érintő albinizmus ennél jóval gyakoribb, bár pontos számarányt itt sem írtak le. Előfordul továbbá olyan genetikailag meghatározott állapot is, amikor a tollazat egységesen világosabb árnyalatú (de nem teljesen fehér) mint normálisan: a madár olyan, mintha rövid ideig fehérítőbe mártották volna.
Tehát léteznek fehér hollók, nagyon ritkák, és még annál is ritkábban érik meg, hogy megláthassuk őket. Az élő fehér hollók életmódja teljesen megegyezik a feketékével.

Tartása:
Intelligens, tanítható. A fogságban tartott holló egy idő után ragaszkodóvá válik és képes gazdája védelmére kelni. Idősebb korban nagyon agresszív, de könnyen elsajátítja pár szó kimondását. Magyarországon befogását és fogva tartását a törvény tiltja! Fogságban tartása megfelelő engedélyek nélkül jogi következményekkel járhat.


A videó megnyitásához kattints a képre!


  Mérgező madarak:

Dolmányos gyümölcsrigó (Pitohui dichrous)
Dolmányos gyümölcsrigó (Pitohui dichrous)
Pitohui
Kutatások alapján három pitohuifaj, a dolmányos gyümölcsrigó (Pitohui dichrous), a változékony pitohui (P. kirhocephalus) és a rozsdás gyümölcsrigó (Pitohui ferrugineus) igen mérgezőnek bizonyult. A bőrükből készült kivonatot egerekbe fecskendezték, s a rágcsálók végtagjai rövid idő alatt megbénultak, majd rángógörcsökben fetrengve kimúltak. Egy helyi szakértő szerint a pápuák tudhatnak erről, mert szemétmadárnak nevezik a pitohuit. Megenni sem igen lehet, azt mondják, a húsa keserű, élvezhetetlen, s csak akkor fanyalodnak rá, ha semmi más ennivalót nem találnak.
A „méregmadarak” hatóanyaga a nyílméregbékák batrachotoxinjához hasonló szteránvázas alkaloid, amelynek a hasonlóság miatt a homobatrachotoxin nevet adták. A batrachotoxinok a leghatásosabbak az ismert mérgek közül: egy kísérleti egér számára már 0,03 mikrogrammjuk is halálos. Egy Phylobates terribilis nevű kis békában 1,1 milligramm méreg van, ez több mint harmincezer egér elpusztításához elég. A homobatrachotoxin százszor erősebb méreg, mint a sztrichnin. Hatása hasonlít bizonyos kígyók és skorpiók mérgére. Gátolja az ingerületátvitelt, emiatt a megmérgezett állat izmai görcsbe rándulnak, megbénulnak a szívizmai, leáll a keringése és a légzése, végül elpusztul. A madár Új-Guineaban honos.

A videó megnyitásához kattints a képre!

  A föld legszínesebb madarai:

Aranyfácán (Chrysolophus pictus)
Aranyfácán (Chrysolophus pictus)
Aranyfácán (Chrysolophus pictus)
Az aranyfácán (Chrysolophus pictus) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása:
Eredeti hazája Kína, északnyugaton a Tibeti-fennsík peremétől keleten Hupeiig, délen Hunanig és Kvajcsouig. Ma Anglia és Skócia egyes területein is szabadon költ. Az aranyfácán 2000 méter magasságban is megtalálható.
Az Egyesült Királyságon kívül is sokfelé próbálták már meghonosítani (az USA, Kanada, a Hawaii szigetek, Új-Zéland, Kolumbia és Tahiti), de mindeddig sikertelenül.

Alfajai:
    Chrysolophus pictus infuscatus
    Chrysolophus pictus luteus
    Chrysolophus pictus obscurus
    Chrysolophus pictus pictus

Megjelenése:
A kakas hossza 80-110 centiméter között van, míg a tojó hossza 60-70 centiméter között. Szárnyhossza 65-75 centiméter, testtömege 600-900 gramm. A kakas tollazata színpompás, feje és szárnyfedője sárga, nyaka sárga, fekete mintával, a többi szín: piros, zöld, fekete, barna. A tojó tollazata csak sárgás-barna. A csibék krémszínűek, vörhenyesbarna pehelytollakkal.

Életmódja:
Félénk és visszahúzódó, territoriális, a nemek csak párzáskor találkoznak. E madarak a talajon élnek, bogyókkal, magvakkal, virágokkal, pókokkal és rovarokkal táplálkoznak. Az aranyfácán fogságban 8 évet él.

Szaporodás:
A tojó egyévesen, a hím általában kétévesen lesz ivarérett. A költési időszak április-május között van, ekkor a tojó 5-12 sárgás tojást rak, ezeken 22 napig kotlik. A fiatal madarak 12-14 nap után repülnek ki. A kotlásban és a fiókák felnevelésében a hím madár nem vállal szerepet.

Rokon fajok:
Közeli rokona a gyémántfácán (Chrysolophus amherstiae), ezzel alkalmanként kereszteződik is.

A videó megnyitásához kattints a képre!


Kék páva vagy indiai páva (Pavo cristatus)
Kék páva vagy indiai páva (Pavo cristatus)
Kék páva vagy indiai páva (Pavo cristatus)
A kék páva vagy indiai páva (Pavo cristatus) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.
Legközelebbi rokona a zöld páva (Pavo muticus).

Elterjedése:
Kelet-India, Banglades, Nepál és Srí Lanka erdeiben vadon él.
India nemzeti madara.
Nagy Sándor hozta először Európába, ahol csakhamar elterjedt mint háziállat.
Több országba betelepítették ma vadon is előfordul a következő területeken : Pakisztán, az Andamán-szigetek, Bahama-szigetek, Kalifornia, a Hawaii szigetek, Új-Zéland ;Ausztrália partjai mentén a Rottnest-sziget, a Heron-sziget és a King sziget. Sikertelen betelepítési kísérletek történtek Szent Ilona, Madeira, Tahiti és a Dominikai Köztársaság területén is.

Megjelenése:
Feje egészen a szem környékéig tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. Csőre viszonylag vastag: szárnyai rövidek, lekerekítettek. A hatodik evezőtoll a leghosszabb. 18 kormánytollas farkát képes legyezőszerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá módosult, színes felső farkfedőket melyek végén pompás kékes zománcos színű foltok, az úgy nevezett pávaszemek vannak. A csüdje a középső ujjnál hosszabb, táblás és a hímnél sarkantyúval ellátott. A fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak teszik, háta aranyos zöld, kék, hasa barnás-zöldes. A kakas dísztollainak kialakulása két éves korban kezdődik, teljesen kifejlett uszályát a 3-ik évben kapja. Csőre és lábai barnák. A tojó egyszerűbb színű, egyszínű barna, melle és hasa fehér. Hossza 110–125 cm (a nőstényé 95 cm), szárnyhossza 46 cm (40 cm), farkhossza a dísztollakkal elérheti a 150 cm-t (a nőstényé 33 cm). 30-40 fős csapatokban élnek, többnyire a földön tartózkodnak, magokból és rovarokból táplálkoznak. Húsa élvezhető. Hangja kellemetlen, rikácsoló pao-paoszerű. Mint díszmadár a kevélység és a nagyravágyás jelképe, s még példabeszéddé is vált: «kényes, büszke, mint a páva». 15-20 évig is elél. A fehér páva az eredeti élőhelyen is alkalmanként felbukkanó színmutáció, tollazata hófehér, ezért ezen példányai gyorsan a ragadozók zsákmányává váltak. Ezzel ellentétben az un. feketeszárnyú színváltozat már a tudatos szelektálásra épülő tenyésztői munka eredménye.
Testtömege: hím 4-6 kilogramm, tojó 2,7-4 kilogramm.

Szaporodása:
Az ivarérettséget 2-3 éves korban éri el. A költési szezon túlnyomórészt április és szeptember között van. Évente egyszer költ. Bokor alatt fészkel, 4-9, halványsárga, pettyes tojást rak, amelyet a tojó csak a legnagyobb szükségben hagy el. A kotlás 28 napig tart.
Különösen jó példa a nemek közötti szelekcióra a pávák esete, ahol a kakasok díszes farktollazatukkal próbálják elcsábítani a tojókat, akik pedig azt a kakast választják, amelynek a legpompásabb a farktollazata. Az eredmény: a kakasoknál olyan pompás farktollazat fejlődött ki, amely sok esetben hátrányt is jelenhet számukra. A tojó jellegtelensége viszont azért fontos, mert egy díszes tollazattal csak felhívná magára a ragadozók figyelmét, pedig neki kell felnevelni a fiókákat.

Felhasználása:
A pávát az ókorban is igen jól ismerték, diszmadárként használták. Salamon király hajói Iphirból hozták. A rómaiaknál a Juno istennő szent madara volt. Olaszországba főleg Karthágóból hozták be. Cicero idejében nagyon sok volt már Rómában, dísztollait legyezőként használták, húsát, főleg pedig agyvelejét és nyelvét csemegeként ették. Mint ismeretes, Nagy Károly nagyon szerette e madarat, tollát a lovagok és hölgyek díszül használták, csak később kapott divatra Angliában a pávatollas kalap. Kínai mandarinok rangfokozatának megállapítására és megkülönböztetésére pávatollakat használnak.

A videó megnyitásához kattints a képre!


Mandarinréce, olykor mandarinkacsa (Aix galericulata)
Mandarinréce, olykor mandarinkacsa (Aix galericulata)
Mandarinréce, olykor mandarinkacsa (Aix galericulata)
A mandarinréce, olykor mandarinkacsa (Aix galericulata) egy közepes méretű ázsiai díszmadár, amely a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozik.

Előfordulása:
Valaha igen elterjedt volt Kelet-Ázsiában, de mára veszélyeztetett fajjá vált. Víz közeli lombos erdők lakója. A Kelet-Oroszországban és a Kínában élő populáció jóval ezer pár alatt van, habár Japánban megközelítőleg 5000 pár él. Az utóbbi időkben a mesterséges telepítések révén Európában is elterjedt, itt körülbelül 7000 vadon élő párt tartanak nyilván.

Megjelenése:
A rendkívül szép formájú és tollazatú madár általában 41–49 cm hosszú, szárnyfesztávolsága 65–75 cm. Különösen jellegzetes a hím, melynek jellemzője a vörös csőr, a szemek körüli fehér félhold alakú mintázat és a csőr alatti nagy terjedelmű vörös tollazat. A tojók hasonlóak a kisasszonyréce tojóihoz, viszont tollazatuk világosabb, és csőrük tompa végződésű.

Életmódja:
Napközben a bokrok között pihen, sötétedés után kezdi el keresgélni magvakból, csigákból, rovarokból és kisebb halakból álló táplálékát. Egyik kedvenc étele a makk. Az ázsiai példányok télen Kína keleti térségeibe és Japán déli részébe vándorolnak.

Szaporodása:
Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak áprilistól júniusig tart. Nász idején a hímek a fejükön lévő dísztollaikat felborzolják. A szabadban leggyakrabban a tavakhoz közeli sűrű fás térségekben költ, fészkét faodvakba rakja, melyet tollakkal bélel ki. A fészekben 9–12 fehér tojás található, ezeken a tojó 29–30 napig kotlik. A kikelés után néhány nappal a fiókák leugranak a földre. Anyjuk elvezeti kicsinyeit egy alkalmas, táplálékban gazdag helyre. Hat hét múltán a kiskacsák teljesen önállóak, de legalább a következő párzási időszakig a környéken maradnak.

Szerepe Kínában:
A mandarinréce régtől fogva kitüntetett szerepet kapott a kínaiak körében. Gyakorlatilag mindig párban ábrázolják, hiszen amiatt lettek nagyon népszerűek, hogy a hím és a tojó élete végéig együtt marad, és utódaikat is párban nevelik. Épp ezért lett a mandarinréce-pár a házastársi hűség és boldogság jelképállatává. A képi ábrázolásain gyakori, hogy az egyik állat csőrében lótuszvirágot, a másik a lótusz gyümölcsét viszi, ez azon kívánságot fejezi ki, hogy a házasság gyermekáldásban teljesedjék ki.
A mandarinrécés függöny illetve a mandarinrécés takaró a nászágy elmaradhatatlan tartozékai. A mandarinrécés párna pedig rendkívül gyakori nászajándék. Ezen tárgyak mindegyike rendkívül színes, gondos hímzés formájában ábrázolja a mandarinkacsa-párt. A „mandarinrécék a ködben” kifejezés a még össze nem házasodott szerelmesekre utal. A „mandarinréce-egyesülés” a szerelmi tankönyvek tanúsága szerint a nemi aktus 30 különleges pozitúrájának elnevezése.

Története:
A mandarinréce már jóval Krisztus előtt igen ismert és nagyra becsült madár volt Ázsiában. A nyugatiak már megérkezésük után nem sokkal felfedezték a madár szépségét és már az 1700-as évek elején szállítottak belőle példányokat Európába.
A fajt könnyű gondozni és tenyészteni, emiatt sok tenyésztőnél és állatkertben is megtalálható.

A videó megnyitásához kattints a képre!


Arakanga magyarul vörös ara vagy sárgaszárnyú ara (Ara macao)
Arakanga magyarul vörös ara vagy sárgaszárnyú ara (Ara macao)
Arakanga magyarul vörös ara vagy sárgaszárnyú ara (Ara macao)
Az arakanga magyarul vörös ara vagy sárgaszárnyú ara (Ara macao) a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe és a papagájfélék (Psittacidae) családjába és az Ara nembe tartozó faj.

Előfordulása:
Élőhelye Mexikótól Közép-Amerikán át Kolumbiáig, valamint Perun át Bolíviáig terjed.

Megjelenése:
Hossza 85-90 centiméter. Alapszíne skarlátvörös, hátának alsó része és farcsíkja világoskék. Csupasz po­fafoltja krémfehér, rajta egészen ki­csiny, szőrszerű, vörös színű dísztol­lacskák ülnek. Vállán sárga örv húzódik. Szárnya 40 centiméter hosszú, középső és nagy szárnyfedői aranysárgák, zöld csúcsi résszel, az evezők külső zászlói kékek, alsó felü­letük, és az alsó szárnyfedők vörösek. A farkfedők halványkékek, farka 51 centiméter hosszú, felső felülete skarlátvö­rös, keskeny, kék csúccsal, alsó felülete vörös. Jellegzetességei a szárny, a farcsík és a faroktő ultramarinkék tollai.

Életmódja, élőhelye:
Jobbára síkvidéki esőerdők és szavannák lakója. Nagy csapatokban él. Különböző magvakkal és gyümölcsökkel táplálkozik.

Szaporodása:
Tavasszal költi ki 2-3 tojásból álló fészekalját, amin 28 napig kotlik.


A videó megnyitásához kattints a képre!


Szivárványcsőrű tukán vagy Fischer tukán (Ramphastos sulfuratus)
Szivárványcsőrű tukán vagy Fischer tukán (Ramphastos sulfuratus)
Szivárványcsőrű tukán vagy Fischer tukán (Ramphastos sulfuratus)
A szivárványcsőrű tukán vagy Fischer tukán (Ramphastos sulfuratus) a harkályalakúak (Piciformes) rendjébe és a tukánfélék (Ramphastidae) családjába tartozó faj. A Közép-és Dél-Amerikában honos tukánfaj nem remekel a repülésben, többnyire csak ugrándozik. Némelyik faj kiáltása hasonlít a békák hangjára, de attól jóval hangosabb akár 1 km-re is elhallatszik. Egyes tukánfajtáknak nagyobb a csőre, mint a teste. A tukán csőrének a felszíne keratinból van, akár az emberi köröm vagy haj. Apró hatszögletű lemezekből áll, melyek úgy fekszenek egymásra, mint a háztető zsindelyei. A tukán csőrének állaga olyan, mint egy kemény szivacs. Egyes részei üregesek, míg más részeit gerendák és hártyák alkotják. Az eredmény egy rendkívül könnyű, ám meglepően erős csőr.
Belize hivatalos madara.

Előfordulása:
Mexikó déli részétől, Kolumbián keresztül, Venezueláig honos. A trópusi esőerdőkben lombkoronájában található odvakban él.

Alfajai:
    Ramphastos sulfuratus brevicarinatus
    Ramphastos sulfuratus sulfuratus

Megjelenése:
Testmagassága körülbelül 50 centiméter. A hím tömege 500 gramm, a tojó 380 gramm.

Táplálkozása:
Elsősorban gyümölcsöket fogyaszt, de nem veti meg a tojásokat, rovarokat, gyíkokat és a békákat sem.

Szaporodása:
Természetes faodvakban fészkel. Egy fészekaljba 3–4 tojást rak; ezek 16 nap alatt kelnek ki. A költésben mindkét szülő felváltva vesz részt. A fiókákat is együtt nevelik 6 hétig.

A videó megnyitásához kattints a képre!


Paradicsommadarak:
Kis paradicsommadár (Paradisaea minor) 
Kis paradicsommadár (Paradisaea minor)

Vörös paradicsommadár (Paradisaea rubra) 
Vörös paradicsommadár (Paradisaea rubra)

Lantfarkú paradicsommadár (Cicinnurus respublica) 
Lantfarku paradicsommadár (Cicinnurus respublica)
Paradicsommadár-félék (Paradisaeidae)
A paradicsommadár-félék (Paradisaeidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 17 nem és 46 faj tartozik a családba.

A Sibley–Ahlquist-féle madárrendszertan nem tekinti önálló családnak, hanem a varjúfélék (Corvidae) családjába sorolja őket.

A paradicsommadaraknak káprázatos párzási rítusaik vannak. A legtöbb paradicsommadár-félék családjába tartozó hím nemcsak pompás tollazatával igyekszik felkelteni a tojó figyelmét, de parádés táncával is. Minden fajnak megvan a maga sajátos táncszokása, melyek nagyban eltérnek egymástól. Míg a legtöbb paradicsommadár magányosan udvarol kiszemeltjének, néhányan csapatokban lejtik táncukat, s gyakran féltucat éneklő hím is verseng a tojó kegyeiért.Hiába hallható hangjuk, mivel folyton ugrálnak, alig lehet meglátni őket. A hímek és a nőstények tollazata különbözik. A nőstények tollazata egyszerű, nem feltűnő. A hímek színpompás tollaikkal hívják fel magukra a tojók figyelmét a nász idején. A díszes tollú hímeket tollaikért vadászták.

Rendszerezés:
A korábban e család képviselőjének tartott pápaszemes paradicsommadárról (Macgregoria pulchra) a közelmúltban lezajlott DNS-szintézisen alapuló vizsgálatok kiderítették, hogy a mézevőfélék (Meliphagidae) családjának a tagja.
A Cnemophilidae családot korábban szintén a paradicsommadár-félék (Paradisaeidae) családjába tartoztak különálló alcsaládként, az újabb genetikai kutatások megállapításai alapján emelték család szintre az ide tartozó három fajt.
A Melampitta nem családba átsorolását nem minden rendszer fogadta el, egyes újabb vélemények szerint az oda sorolt kettő fajt különálló család rangjára kell emelni.
A családba az alábbi nemek és fajok tartoznak:
    Melampitta (Schlegel, 1871) – 2 faj
        kis melampitta (Melampitta lugubris)
        nagy melampitta (Melampitta gigantea)
    Lycocorax (Bonaparte, 1853) – 1 faj
        paradicsomvarjú (Lycocorax pyrrhopterus)
    Manucodia (Boddaert, 1783) – 5 faj
        fényes paradicsommadár (Manucodia atra)
        zöld paradicsommadár (Manucodia chalybata)
        göndörtollú paradicsommadár (Manucodia comrii)
        jobi paradicsommadár (Manucodia jobiensis)
        trombitás paradicsommadár (Manucodia keraudrenii)
    Semioptera (Gray, 1859) – 1 faj
        merevtollú ál-paradicsommadár (Semioptera wallacii)
    Paradigalla (Lesson, 1835) – 2 faj
        hosszúfarkú paradigalla (Paradigalla carunculata)
        rövidfarkú paradigalla (Paradigalla brevicauda)
    Epimachus (Cuvier, 1816) – 4 faj
        szélesfarkú paradicsombanka (Epimachus fastuosus)
        keskenyfarkú paradicsombanka (Epimachus meyeri)
        dolmányos paradicsombanka (Epimachus albertisi)
        barnafarkú paradicsombanka (Epimachus bruijnii)
    Lophorina (Vieillot, 1816) – 1 faj
        galléros paradicsommadár (Lophorina superba)
    Parotia (Vieillot, 1816) – 5 faj
        koronás paradicsommadár (Parotia sefilata)
        Karola-paradicsommadár (Parotia carolae)
        Lawes-paradicsommadár (Parotia lawesii)
        Heléna-paradicsommadár (Parotia helenae)
        Wahnes-paradicsommadár (Parotia wahnesi)
    Ptiloris (Swainson, 1825) – 4 faj
        pompás paradicsommadár (Ptiloris magnificus)
        Ptiloris intercedens
        Viktória-paradicsommadár (Ptiloris victoriae)
        pajzsos paradicsommadár (Ptiloris paradiseus)
    Cicinnurus (Vieillot, 1816) – 3 faj
        galléros paradicsombanka (Cicinnurus magnificus)
        lantfarkú paradicsommadár (Cicinnurus respublica)
        király-paradicsommadár (Cicinnurus regius)
    Astrapia (Vieillot, 1816) – 5 faj
        legyezős paradicsomszarka (Astrapia nigra)
        pompás paradicsomszarka (Astrapia splendidissima)
        selyemszalagos paradicsomszarka (Astrapia mayeri)
        Stefánia-hercegnő paradicsomszarka (Astrapia stephaniae)
        huon-félszigeti paradicsomszarka (Astrapia rothschildi)
    Pteridophora (Meyer, 1894) – 1 faj
        fátyolos paradicsommadár (Pteridophora alberti)
    Seleucidis (Lesson, 1834) – 1 faj
        sárgarojtos paradicsommadár (Seleucidis melanoleuca)
    Paradisaea (Linnaeus, 1758) – 7 faj
        vörös paradicsommadár (Paradisaea rubra)
        kis paradicsommadár (Paradisaea minor)
        nagy paradicsommadár (Paradisaea apoda)
        Raggi-paradicsommadár (Paradisaea raggiana)
        Goldie-paradicsommadár (Paradisaea decora)
        császár paradicsommadár (Paradisaea guilielmi)
        kék paradicsommadár (Paradisaea rudolphi)

A videó megnyitásához kattints a képre!