Tetszik az oldal? Katt ide!
I like the page? Click here!

























AVAST
! Hatékony ingyenes vírusirtó! Letöltéshez kattints az alábbi ikonra!

Hatékony és ingyenes vírusirtó! Töltsd le innen!


Érdekességek az állatvilágból
Hüllők


<<Előző oldal
Következő oldal>>

  A föld legnagyobb hüllői:

Bordás krokodil (Crocodylus porosus)
Bordás krokodil (Crocodylus porosus)
A bordás krokodil (Crocodylus porosus) a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályába, a krokodilok (Crocodilia) rendjébe és a krokodilfélék (Crocodylidae) családjába tartozó faj. Ez a krokodilfaj gyakran támad rá a territóriumára merészkedő emberekre, főként a párzási és költési időszakban. A tengeren halászik, de madarakat és szárazföldi állatokat, például bivalyt is zsákmányol.

Előfordulása:
Elterjedési területe hatalmas, India keleti része, Srí Lanka, Banglades, Mianmar, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnam, Malajzia, Indonézia teljes területe, a Fülöp-szigetek, Új-Guinea szigete, Ausztrália északi partvidéke, a Palau szigetek, Mikronézia egyes részei, a Kókusz-szigetek, a Salamon-szigetek, Vanuatu. Legkeletebbre a Fidzsi-szigeteken él.
Mivel kiváló úszó, messzire kimerészkedik a nyílt tengerre is. Ezzel egyedülálló a krokodilok között. Látták már egyedeit 1000 kilométeres távolságban a szárazföldtől, kint a nyílt tengeren is. Bár nincs természetes ellensége eredeti élőhelyén, kint a nyílt tengeren megtámadhatják és meg is ölhetik a nagyobb cápák. Szervezete hatékonyan tudja kiválasztani a felesleges mennyiségű sót, ezért tud megélni a tengerekben is, bár nem ez a legkedveltebb élőhelye.
Eredeti élőhelye a folyótorkolatok vidéke és a partvidéki mangrove mocsarak. Többnyire a tengerpartok kevert jellegű, úgynevezett brakkvizében él, de kedveli az édesvizet is, a nagyobb folyókban a partoktól több kilométeres távolságban is megél és előfordul az édesvízi tavakban és mocsarakban is.
Hatalmas elterjedési területén több krokodilfaj is él, de ez a faj dominánsnak számít mindenütt, ahol előfordul.

Megjelenése:
A legveszélyesebb krokodilok közé tartozik és a legnagyobbra is nő, egyes hím példányok becslések szerint a 7 métert is elérhetik és akár 1300 kilogrammot is nyomhatnak.
Hatalmas méretei mellett a bordás krokodil rendelkezik több olyan tulajdonsággal is, amelyek alapján könnyedén megkülönböztethető az élőhelyén előforduló egyéb krokodilfajoktól. Teste igen széles, feje nagy. Szemétől az orra felé két barázda húzódik. A kifejlett állatok színe szürke, barnásszürke vagy aranybarna, de előfordul a fajnál a melanizmus is, így akár egészen sötét, majdnem fekete színű egyedek is előfordulhatnak. A fiatal egyedek világosabbak és jellegzetes sötét színű csíkokat és foltokat viselnek. Páncélzata a hátán különösen kemény és ovális alakú.

Életmódja:
A fiatal egyedek vízirovarokkal, kis halakkal vagy kétéltűekkel táplálkoznak. A kifejlett egyedek szinte mindenre rátámadnak, amit meg tudnak enni. Nagyobb méretű emlősöket is elejthetnek. A bordás krokodil az egyetlen ragadozó Ausztráliában amelyik elejti a betelepített és elvadult nagyobb testű emlősállatokat (disznókat, kecskéket, szamarakat, lovakat, szarvasmarhákat és vízibivalyokat), ezáltal valamennyire szabályozni tudja azok populációját. Ha nem jut elegendő táplálékhoz a hüllők többségéhez hasonlóan sokáig kibírja az éhezést. Ilyenkor a testében és a farkában elraktározott zsírkészleteit éli fel. A nagyobb egyedek akár egy egész évig kibírják táplálkozás nélkül. így tud a krokodil a hosszan tartó tengeri utazásai alatt is életben maradni, mert a nagyobb példányok nem elég ügyesek, hogy a nyílt tengeren elkapják a halakat, így utazásaik során nem esznek semmit sem. Az emberre is veszélyt jelentenek.

Szaporodása:
Szaporodási időszaka az esős évszakra esik. A nőstény ilyenkor bomló növényi anyagokból fészket épít. Ezekbe rakja 60–80 tojását. A fészket a teljes kelési időszak alatt, mintegy három hónapig őrzi. A kikelő fiatalok hangokat adnak, mire anyjuk kiássa őket a fészekből és a vízhez viszi őket. A nőstény ezután egy ideig óvja kicsinyeit. Mivel a nősténynek a szaporodáshoz állandó hely szükséges nem annyira vándorló kedvűek, mint a hímek. Ha találtak egy megfelelő fészekrakó helyet, akkor onnan csak nagyon alapos okkal (például tartós táplálékhiány) távoznak el. A fiatal hímek viszont többet vándorolnak, mert a nagyobb hímek elfoglalták már a legkedvezőbb helyeket, így ha megfelelő vadászterülethez és szabad nőstényekhez akarnak jutni, akkor olykor jó messzire is el kell vándorolniuk.

Védettsége:
Bőrükért és fogaikért irtják őket, vadászatuk miatt lényegesen lecsökkent a létszámuk. Emellett a krokodilok közül viszonylag gyakran támad meg embereket is. Ausztrália északi részén évente egy-két embert ölnek meg bordás krokodilok. Emiatt az üdülőövezetek környékéről rendszeresen befogják és kevésbé látogatott helyeken eresztik el őket.
Több helyütt is létesültek krokodilfarmok ahol tenyésztik e ragadozókat a bőrük miatt, így a vadon élő vadászata lassanként mérséklődik. Az utóbbi időben húsát is elkezdték több helyen fogyasztani.
Mindenesetre igazán biztonságban csak Ausztráliában vannak, mert a legtöbb országban nehéz betartatni a védelmükre hozott törvényeket, és ahol veszélyeztetik a vizek mentén élőket vagy azok jószágait, ott mindenütt irtják őket.
A bordás krokodilt világszerte a Krokodil Dundee filmek tették ismerté.
Bordás krokodil (Crocodylus porosus)



Zöld anakonda vagy nagy anakonda (Eunectes murinus)
Nagy anakonda (Eunectes murinus)
Zöld anakonda vagy nagy anakonda (Eunectes murinus)
A zöld anakonda vagy nagy anakonda (Eunectes murinus) az óriáskígyófélék (Boidae) családjába és a valódi boák (Boinae) alcsaládjába tartozó vízi kígyófaj.
Előfordulása

A zöld anakonda Dél-Amerika trópusi területein elterjedt, az Andok vonulatától keletre, főleg az Amazonas és az Orinoco vízgyűjtő területein, illetve a Guyanákon. Elsősorban vízben él, de a szárazföldön is vadászik. A lassú folyású és az állóvizeket kedveli, míg a gyors folyásúakat inkább kerüli. Gyakran megtalálható az alámosott homokos partszakaszok alatti üregekben, csakúgy, mint a sekély vízben pihenve, vagy éppen a homokos parton a napfürdőzve. A vízi életmódhoz való alkalmazkodását mutatja, hogy az orrlyukai és szemei a fej tetejére tolódva helyezkednek el. Vízben és szárazföldön egyaránt sebesen halad, alkalomadtán döbbenetesen fel tud gyorsulni. A szárazföldön elég lomhán mozog nagy testsúlya miatt.

Megjelenése:
Talán a leghíresebb és leghírhedtebb kígyófaj, ami a nagysága alapján nem is véletlen, hiszen a világ legnagyobb tömegű kígyója, és talán egyben a leghosszabb is. Az utóbbi megtisztelő rang elnyerésében komoly vetélytársa a délkelet-ázsiai kockás piton (Python reticulatus). A leghitelesebb adat az utóbbi mellett szól, viszont egy kevésbé hiteles az anakondát hozza ki győztesen. Ugyanis egy vadász beszámolója szerint a kolumbiai határon 1944-ben lemért egy elejteni vélt egyedet, amely 11,43 m volt, csak a zsákmány utóbb feléledt és elmenekült. Az anakondák vaskos testalkata viszont a nagyságbeli elsőséget biztosítja, egy kifejlett anakonda akár 250 kg-os is lehet. Mendemondák szólnak ennél többszörösen nagyobb egyedekről is, azonban bizonyítékot még nem sikerült felmutatni 30-50 méteres óriás anakondák (sucuriju) létezésére.
Maga az anakonda szó tamil eredetű, az „anakoila” elefántgyilkost jelent. Az első spanyol telepesek még „matatoro”-nak nevezték, amelynek jelentése a szintén félelmet keltő bikagyilkos. A másik elterjedt elnevezése a vízi boa, amely a többi nagy óriáskígyótól eltérő vízikígyó mivoltára utal.

Életmódja:
Elsősorban éjszakai életmódot folytat. A szárazföldön vadászva is a víz közelében marad. A nagyságának megfelelő gerincesekre vadászik, a nagyobb egyedek akár kajmánokat, kapibarákat, tapírokat és pekarikat is elejthetnek. Egyes megfigyelések szerint jaguárral is összecsaphat, amely harcnak a kimenetele azonban már két esélyes. Az emberre veszélyes, a támadásairól több beszámoló szól, bár bizonyított halálesetről egy sem. Legáltalánosabb vadászmódszere a krokodilokéra emlékeztet, a vízfelszínhez közel lesben állva várja, hogy egy állat a vízbe lépjen, vagy inni próbáljon. Zsákmányát rendszerint a fején ragadja meg erős állkapcsával és sok, hegyes fogával, majd gyorsan körültekeri. A tévhittel szemben áldozatát nem összeroppantja, hanem megfojtja. Annak minden egyes kilégzésénél ugyanis egyre szorosabban öleli, míg az végül nem tud levegőt venni. A zsákmányát – hasonlóan a többi kígyóhoz – egészben nyeli el. Kiakasztható állkapcsának megfelelően a fejénél jóval nagyobb átmérőjű eledellel is elbír. Hogy akadálymentesen jusson át a torkán, mindig a fejnél kezdi a nyelést, amelyet izmainak hullámszerűen végighaladó összehúzódásával is elősegít. A hatalmas lenyelt testeket lassan emészti, ilyenkor pihenésre van szükségre, amely több napot, sőt akár több hetet is igénybe vehet. Ekkor kissé kiszolgáltatottá válnak az óriáskígyók, ezért biztos menedéket próbálnak keresni. Egy-egy kiadósabb falatozást követően azonban sokáig, akár több hónapig sincs szükségük újabb vadászatra. A leghosszabb koplalási időszak, amit feljegyeztek, két év volt.

Szaporodása:
Az anakondák párzási időszaka áprilistól májusig tart. A nőstények ekkor valóságos feromonösvényt hagynak maguk után, amely vonzza a hímeket. A kémiai fegyvertár légi úton terjedő illatanyagokat is magába foglal, amely megmagyarázza azt, hogy a hímek nemcsak a nőstény útvonalának irányából, hanem máshonnan is gyülekeznek a párzásra. A találkozást szertartásos küzdelem követi, amelyben gyakran több hím is részt vesz, egyszerre akár 12 is körülölelheti a nőstényt. 2-4 hétig úgy néznek ki, mint egy nagy labda, amelyen belül lassú birkózás folyik a párzás jogáért. Természetesen a legerősebb nyer, bár előfordulhat, hogy a nőstény maga választja ki a párját, vagy éppen utasít el egyeseket – megteheti, mivel rendszerint jóval nagyobb a hímeknél. A párzás maga rendszerint a vízben zajlik. A vemhesség 6 hónapig tart, amely alatt a nőstények ugyanúgy táplálkoznak, mint addig. Viszont az együtt tartott hímek a párzási időszakban sokszor visszautasítják az eledelt.
Az anakonda elevenszülő, a nőstények akár 100 kicsit is világra hozhatnak. A kis anakondák 70-80 centiméter hosszúak, így meglehetősen védtelenek a ragadozókkal szemben. Ezért olyan gyorsan nőnek, amilyen gyorsan csak lehet, amíg 2-3 évesen el nem érik az ivarérettségüket. Ezután növekedésük is lelassul, bár életük végéig tart. Átlagos élettartamuk 10 év, de 30 évig is élhetnek.

Egyéb:
Az anakondák fogságban is agresszívek maradnak, ami az erejükkel párosulva nagyon veszélyessé teszi őket, ezért hobbiállatként való tartásuk nem javallott.
Állatkertekben nem számít ritka fajnak, bár Magyarországon kevés helyen, például a Nyíregyházi Állatparkban látható.



Kockáspiton (Python reticulatus)
Kockáspiton (Python reticulatus)
Kockáspiton (Python reticulatus)
A kockás piton (Python reticulatus) a kígyók (Serpentes) alrendjébe és a pitonfélék (Pythonidae) családjába tartozó faj. Élőhelye Délkelet-Ázsia. A kifejlett példányok akár 8-9 méter hosszúságúra is megnőhetnek, de átlagos hosszuk 3-6 méter. A világ leghosszabb, bár nem a legerősebb testalkatú kígyója és hüllője. A pitonfélékhez hasonlóan nincs méregfoguk, általában nem tartják az emberre nézve veszélyesnek. Bár legnagyobb egyedei képesek lennének egy felnőtt ember megölésére, a jelentések ritkán szólnak ilyen támadásokról. Kitűnő úszó, megfigyelték már a tengerparttól nagy távolságban is, elterjedési területén számos kisebb szigetre betelepült. A faj neve, mely az állat bonyolult színmintázatára utal, a latin „hálószerű” kifejezésből ered.

Megjelenése:
A kifejlett egyedek akár a 9 m hosszúságot is elérhetik, így ezek a világ leghosszabb kígyói. Hosszúságához képest azonban viszonylag karcsú, testfelépítése nem a legerősebb a kígyók között.[6] A zöld anakonda (Eunectes murinus) nagyobbra nőhet nála. A leghosszabb egyed, melyet ténylegesen lemértek, a Pittsburghi Állatkertben élő Colossus volt az 1950-es években, hossza 8,7 m volt. Számos jelentés érkezett ennél nagyobb példányokról, de mivel ezeket szakember nem mérte meg, a jelentéseket nem bizonyítottaknak, illetve téveseknek értékelik. Bár a New York-i Zoológiai Társaság által felajánlott 50 000 dolláros díj, melyet egy élő, 9 méternél hosszabb kígyóért ajánlottak fel, jelenleg is érvényben van, mindezidáig senki sem jelentkezett a díjért.
Kültakarója bonyolult geometriai mintázattal díszített, melyben többféle szín is megtalálható. A hátát általában szabálytalan, rombusz alakú minták díszítik, melyeket kisebb, világosabb közepű alakzatok vesznek körül. A faj nagy elterjedési területén a méretek, színek és alakzatok sokféle változata fordul elő. Az állatkertekben a színmintázat élénknek tűnhet, de árnyas dzsungelkörnyezetben, avar és földre hullott faágak közt a kígyó szinte teljesen láthatatlan. Ez a rejtőszín segít a ragadozóktól való rejtőzködésben és a zsákmányuk észrevétlen megközelítésében.

Alfajai:
    P. r. reticulatus, Schneider (1801).
    P. r. jampeanus, Auliya et al. (2002).
    P. r. saputrai, Auliya et al. (2002)
Ez utóbbi kettő törpe alfaj izolált zsugorodással alakult ki. A Celebesztől északra fekvő Sangir-szigeteken egy másik alfaj is él, de ezt még hivatalosan nem írták le.
A javasolt dalegibbonsi, euanedwardsi, haydnmacphiei, neilsonnemani, patrickcouperi és stuartbigmore alfajok nem találtak általános elfogadtatásra.
Egy újkeletű filogenetikai tanulmány szerint a kockás piton és a timori piton közelebbi kapcsolatban áll az ausztrálázsiai pitonokkal, mint a piton nemzetség többi tagja, ezért egy külön nemzetségbe, a Broghammerus nemzetségbe kellene helyezni. Ezt azonban számos herpetológus elutasítja, mivel a javaslat felvetőjének, Raymond Hosernek szakértelmét nem fogadják el.

Előfordulása:
A kockás piton Délkelet-Ázsiában él, megtalálható a Nikobár-szigeteken, Bangladesben, Mianmarban, Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában, Vietnamban, Malajziában, Szingapúrban, innen keletre Indonéziában, (Szumátrán, a Mentawai-szigeteken, a Natuna-szigeteken, Borneón, Celebeszen, Jáván, Lombokon, Sumbawán, Sumbán, Floresen, Timoron, a Maluku-szigeteken, a Tanimbar-szigeteken) és a Fülöp-szigeteken (Basilan, Bohol, Cebu, Leyte, Luzon, Mindanao, Mindoro, Negros, Palawan, Panay, Polillo, Samar és a Tawi-Tawi szigeteken).

Élőhelye:
A kockás piton esőerdőkben, erdős területeken és az azokat övező füves szegélyeken él. Jól megtalálja helyét folyókban és tavakban is. Kitűnő úszó, a tengerparttól távol is észlelték, így könnyen betelepülhetett kisebb szigetekre is. A 20. század elején még Bangkok sűrűn lakott részeiből is szóltak róla jelentések, időnként háziállatokat is megevett.

Táplálkozása:
Természetes étrendjét emlősök és időnként madarak alkotják. A kisebb – 3–4 méteres – példányok jobbára rágcsálókkal, például patkányokkal táplálkoznak, míg a nagyobb egyedek megeszik a cibetmacskaféléket (például a petymeget vagy a binturongot), sőt majmokat vagy disznókat is. Az emberi települések környékén ismert, hogy alkalmanként elkapják a csirkéket, macskákat és kutyákat is. A legnagyobb dokumentált zsákmányok közé tartozott egy kiéhezett, 23 kg súlyú maláj medve, melyet egy 7 méter hosszúságú kockás piton fogyasztott el, és aztán tíz héten át emésztett; valamint 60 kg-nál nehezebb disznók is. Általános szabályként elmondható, hogy a kockás pitonok saját hosszuknak egynegyedét elérő, és saját súlyukkal megegyező súlyú zsákmányt képesek elfogyasztani. Mint a pitonok általában, a kockás piton is lesből támad, addig várakozik, amíg zsákmánya elérhető távolságba kerül, majd a zsákmányra tekeredve megfojtja azt.

Szaporodása:
A kockás piton tojásrakó, a nőstény 15 - 80 tojást rak fészkenként. Optimális 31–32 °C-os kelési hőmérsékleten a tojásokból átlagosan 88 nap alatt kelnek ki az utódok. A tojásból kikelő utódok elérik a 60 cm hosszúságot.

Emberekre jelentett veszélye:
A kockás piton ritkán támad emberre, de több végzetes esetről létezik feljegyzés, mind a természetben élő, mind fogságban tartott egyedek esetében. Azok közé a kígyók közé tartozik, melyeket emberevőnek tartanak, bár csak néhány esetben fordult elő, hogy ténylegesen el is fogyasztotta zsákmányát.

Fogságban:
A kockás piton népszerű háziállattá vált, különösen az albínó- és a tigrismintás változatai. Fogságban jól tartható, de ilyen méretű hüllő tartásához tapasztalatra van szükség, mind az állat mind a gondozó biztonsága érdekében, mivel egyesek szerint kiszámíthatatlanok. Emberre nem támadnak, de haraphatnak ha fenyegetve érzik magukat, vagy ha a kezet tápláléknak vélik. Bár méregfoguk nincs, harapásuk súlyos sérüléseket okozhat.
Nagy méretük és feltűnő mintázatuk miatt az állatkertek hüllőházának kedvelt kígyója, többről állítják, hogy hossza meghaladja a 6 métert és hogy a fogságban tartott leghosszabb kígyó. Mindamellett hatalmas méretük, óriási erejük, agresszív viselkedésük és bőrüknek testükhöz képesti mozgása miatt nagyon nehéz pontos hosszméretet venni róluk, súlyuk pedig nem ad a fajról jó értéket, mivel a fogságban tartott egyedek gyakorta elhíznak. Az állatkertek és állatparkok méretükre vonatkozó állításai néha túlzóak, ilyen volt az állítólagos 14,85 méteres kígyó Indonéziában, mely végül is 6,5 méteresnek bizonyult.



Komodói varánusz (Varanus komodoensis)
Komodói varánusz (Varanus komodoensis)
Komodói varánusz (Varanus komodoensis)
A komodói sárkány, komodói óriásgyík vagy komodói varánusz (Varanus komodoensis) a pikkelyes hüllők rendjének (Squamata), gyíkok alrendjébe (Sauria) tartozó varánuszfélék családjának (Varanidae) egyik és legismertebb faja.
A világ legnagyobb gyíkjának testhossza átlagosan 2-3 méter, testtömege 70 kg. Egy példája az izolált gigantizmusnak. A szigeten nincs más húsevő állat, amely evolúciós versenyhelyzetet teremthetne.
A párzási időszaka májustól augusztusig tart, és a tojásrakásra szeptemberben kerül sor. Húsz tojást rak, sokszor ásótyúkok elhagyott fészkeibe, amelyek hét hónap után kelnek ki.
A komodói varánusz a ma ismert legnagyobb termetű gyíkféle, ennek ellenére a legkésőbb felfedezett varánuszfaj: 1911-ben egy pilóta, kis repülőgépe meghibásodása miatt, kénytelen volt a Komodo-sziget közelében a tengerre leszállni. Ő volt az első európai, aki látta a hatalmas gyíkot. Amikor szerencsés hazatérése után beszámolt élményéről, eleinte nem hittek neki. 1912-ben írták le először az európai zoológusok, a bennszülöttek már régóta ismerték ezeket a „szárazföldi krokodilokat”.

Evolúciója:
Egykor azt gondolták, hogy Komodo a kontinenshez tartozott, és amikor levált a kontinensről, elszigetelten fejlődött tovább a faj. A 2009-es felfedezések szerint a sárkány Ausztráliából származik. Itt találták egy olyan állat maradványait, amely hozzá hasonló, de nagyobb méretű. Ez a Megalánia nem. Az Ausztrália és Flores közötti Timor-szigeten olyan leletek kerültek elő, amelyek nagyobb méretűek, mint a komodói sárkány és kisebbek, mint a Megalánia.

Elterjedése:
A komodói sárkány az Indonéz-szigetvilág lakója. Csak pár kisebb szigeten él ez a hüllő, így a Kis-Szunda-szigeteken (Komodo-, Rintja-, Padar-szigeteken) a Komodo-szigetek Nemzeti Parkban és a Flores-sziget nyugati részén.

Megjelenése:
A komodói varánusz a legnagyobb termetű gyíkfaj. Hosszúsága eléri a 2,5–3 m-t is, testtömege pedig a 100 kg-ot. Teste erőteljes, hosszan megnyúlt, koponyája hosszúkás, erőteljes állkapoccsal. Lábai kissé emelik testét a föld fölé, így igazán gyors futásra nem képes. A lábujjak karmokban végződnek. Pikkelyei kerekdedek, vastagok, ellenállók, egyszínűek, szürkésfeketék, vagy nagyon sötét szürkésbarnák. A szájüregben egy 30 cm hosszúságú villás nyelv foglal helyet. A szagokat is nyelvével érzékeli. Ivari dimorfizmusuk gyenge, a nőstény valamivel kisebb, mint a hím.

Életmódja:
A komodói sárkány ragadozó állat, természetes ellensége tulajdonképpen nincs, tehát csúcsragadozónak tekinthető. Szaglása kitűnő, így már messziről megérzi a zsákmány szagát. Élő nagyvadat (pl. szarvast, vaddisznót, majmot) csak ritkán tudnak elejteni, inkább kisebb állatokat fogyasztanak: bogarakat, hernyókat, más rovarokat, kisebb tengerparti állatokat, tojásokat, sőt esetenként saját utódaikat is fölfalják (kannibalizmus). Legkiadósabb táplálékuk azonban a döghús, melyre csoportosan járnak, kisebb-nagyobb darabokat kitépve egészben nyelik le azokat. Fogaik rágásra alkalmatlanok. Még a dög csontjait, koponyáját is elfogyasztják, ha képesek azt lenyelni. Nem egy esetben hallhatunk arról, hogy komodói sárkány embert falt föl, hisz minket is zsákmányállatnak tekint.
A varánusz harapása bármely állatra nézve végzetes. Egy ideig a szájüregben található kórokozó baktériumoknak tulajdonították, melyek a sebből a vérbe jutva pár napon belül vérmérgezést, majd halált okoznak így megharapott vad még el tud menekülni a gyík elől, de pár nap múlva elpusztul, amit a gyík kivár. Az újabb kutatások ezt már kizárják, sokkal inkább a varánusz szájában található méregmirigyek okozzák a megharapott vad halálát.

Szaporodása:
A párzási időszak, késő tavasszal kezdődik. Ekkor kerül sor a hímek közötti küzdelemre: egymásnak vetik magukat (még a testüket is felfújják a cél érdekében), és addig küzdenek, amíg a gyengébb a talajhoz lapulva meg nem adja magát. A mindennemű előjogok természetesen csak a párharc győztesét illetik meg, miáltal kizárólag a legerősebb örökítheti át a tulajdonságait az utónemzedékre. A gyenge vagy sérült példánynak semmi esélye, hiszen ezután még a nőstényt is párzásra kellene kényszerítenie. (Ez még a győztesnek is kemény feladat.)
A nőstény a vemhesség ideje alatt egy alagutat ás a föld alá, - legalább két méter mélyen -, ahol egy akkora üreget készít, melybe ő maga is kényelmesen elfér. Ide teszi le a 25-30 darab lúdtojás nagyságú tojásait, melyeket ezután gondosan betemet az alagúttal együtt. Ettől fogva kívül őrködik és a kicsik kikeléséig nem is táplálkozik: a farkában elraktározott zsír tartja életben.
Az utódok ősszel látják meg a napvilágot, s egyelőre nagyon eltérnek kifejlett rokonaiktól: fürgék, élénk mintázatúak, a bőrük színe a fák kérgéhez, lombozatához alkalmazkodik. Ez nem véletlen, ugyanis már a kikelésük pillanatában is az ösztöneik irányítják őket, villámgyorsan fel a legközelebbi fára, a lombok adta menedékbe.
A komodói varánusz egyik különleges tulajdonsága, hogy képes a szűznemzésre. Ez a biológiai jelenség, amelynek lényege, hogy a nőstények alkalmanként hímek „közreműködése” nélkül is képesek utódoknak életet adni, előfordul ugyan a természetben, ám a magasabb rendű gerinceseknél, így a hüllőknél is, rendkívüli ritkaságnak számít.
2007 elején azonban az egész világsajtót bejárta az a hír, hogy a komodói sárkányok képesek a szűznemzésre, amint ez a londoni és a chesteri állatkertekben világra jött utódokról kétséget kizáróan bebizonyosodott. A természettudósok szerint a szűznemzés képessége azért előnyös a komodói varánuszok számára, mert számos szigetből álló élőhelyükön könnyen kerülhetnek olyan környezetbe, ahol nagyon kicsi az esély arra, hogy a párok találkozzanak. Biológiai okokból a szűznemzésből származó utódok csak hímek lehetnek.
Impozáns mérete és különleges megjelenése miatt a komodói sárkány felfedezése óta nagyon áhított faj az állatkertek számára. Indonézia sokáig csak különlegesen ritka alkalmakkor adott komodói varánuszokat külföldi állatkerteknek és a vásárlásra is csak nagyon ritkán nyílt mód. Emiatt a komódói varánusz elég ritka faj volt az állatkertekben. Jelenleg a fogságban való tenyésztés megoldott ugyan, de most sem tekinthető különösen gyakori fajnak. A faj Európában csak tizenkét állatkertben látható.

Magyarországra 2008 április végén érkezett először ilyen hüllő. Az állat a chesteri állatkertben szűznemzéssel világra jött egyedek közül való. A Fővárosi Állat- és Növénykert több éve szervezi a komodói varánusz beszerzését, hiszen egy ilyen állat bemutatásához kiterjedt egyeztetésre van szükség az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) által fenntartott komodói sárkány tenyészprogram keretében.
2010 februárjában egy hím és nőstény egyed érkezett egyenesen Indonéziából a Nyíregyházi Állatparkba dzsakartai állatkertből. A két állat egy hosszútávú együttműködési megállapodás keretében érkezhetett Magyarországra.



  A föld legkisebb hüllője:

Jaraguai gekkó (Sphaerodactylus ariasae)
Jaraguai gekkó
Jaraguai gekkó (Sphaerodactylus ariasae)
A nemrég felfedezett S. ariasae leginkább közeli rokonára, a S. streptophorusra hasonlít, melyet hispaniolai kisfülű sphaerónak is neveznek. Míg azonban a kisfülű sphaero leghosszabb mért példánya 25 milliméteres volt, a legnagyobb jaragua-sphaero is alig 18 milliméteres. A nyolc begyűjtött példány közül a legkisebb mindössze 14,1 milliméter hosszú, testtömegük pedig 0,12 és 0,14 gramm közé tehető. A minigekkó nemcsak méretében tér el a kisfülű sphaerótól, hanem annál arányaiban kisebb fejjel és keskenyebb, laposabb orral is rendelkezik. Mindkét gekkófaj egyedeinek testét hosszanti csíkokat alkotó apró sötét foltok díszítik, az újonnan felfedezett faj azonban sötétbarna, míg a kisfülű gekkó világosabb, szürkésbarna színű.


  A föld legveszélyesebbnek tartott kígyói:

Nagyon nehéz meghatározni ezt a kérdést, hiszen vannak kígyófajok, melyek mérge percek alatt megölhet egy embert, pl. tengeri kígyók, de a velük való találkozás is ritka és nem is agresszívek. Ezért megpróbálom azokat a fajokat ismertetni amelyek számlájára a legtöbb haláleset írható.
Azokat tartják a legveszélyesebbnek, amelyek kedvelik az ember által lakott területeket.
Ázsiában a legtöbb ember halálát a pápaszemes kobra (Naja naja) (1.fotó) és a Russel-vipera (Daboia russelii) (2.fotó) okozza.
Afrikában az egyiptomi kobra (Naja haje) (3.fotó), az efák (Echis) (4.fotó) és a puffogó viperák (Bitis) (5.fotó) ölik meg a legtöbb embert.
A fekete mamba (Dendroaspis polylepis) (6.fotó) az egyik legveszélyesebb és legfélelmetesebb kígyó Afrikában. Mérge nagyon hatásos, főleg neurotoxinon alapul, amely gyorsan szívódik fel az áldozatban. A méreg blokkolja az izomidegi kapcsolódásokat, vagyis azokat a jeleket, amelyek az agyból az idegrendszeren keresztül az izmokba áramlanak, így állandó bénulást okoz. Az áldozat a légzőizmok bénulása miatt, fulladástól hal meg.
Észak-Amerikában a legtöbb haláleset a gyémánt csörgőkígyó (Crotalus adamanteus) (7.fotó) számlájára írható.
Ausztráliában a barna ausztrálsikló (Pseudechis australis) (8.fotó) számlájára írható a legtöbb kígyómarásos haláleset.
Ezektől a kígyófajoktól szerencsére messze elmarad veszélyességét tekintve a két hazai mérgeskígyónk.
Magyarországon két mérgeskígyófaj él, a keresztes vipera (Vipera berus) (9.fotó), (marása  ritkán halálos, Magyarországon utoljára 2001-ben fordult elő tragikus végkimenetelű eset), és a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) (10.fotó). A rákosi vipera félénk, rejtőzködő életmódja és alacsony példányszáma miatt marására rendkívül ritkán kerül sor, ráadásul a rövid méregfogakon keresztül fecskendezett kis mennyiségű, gyenge méreg hatása megközelítőleg egy méh csípésével azonos. Erős szervezetű emberekre ártalmatlan. Mérge legfeljebb gyenge rosszullétet, kiütést okozhat, marása ellen szérumot sem készítenek.
Pápaszemes kobra (Naja naja) 
1. Pápaszemes kobra (Naja naja)
1.
Russel-vipera (Daboia russelii) 
2. Russel-vipera (Daboia russelii)
2.
Egyiptomi kobra (Naja haje) 
3. Egyiptomi kobra (Naja haje)
3.
Efa (Echis carinatus) 
4. Efa (Echis carinatus)
4.
Puffogo vipera (Bitis arietans) 
5. Puffogó vipera (Bitis arietans)
5.
Fekete mamba (Dendroaspis polylepis) 
6. Fekete mamba (Dendroaspis polylepis)
6.
Gyémánt csörgőkígyó (Crotalus adamanteus)
7. Gyémánt csörgőkígyó (Crotalus adamanteus)
7.
Barna ausztrálsikló (Pseudechis australis)  
8. Barna ausztrálsikló (Pseudechis australis)
8..
Keresztes vipera (Vipera berus) 
9. Keresztes vipera (Vipera berus)
9.
Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) 
10. Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis)
10.



   Érdekes hüllők:

Repülő sárkány (Draco volans)
Repülő sárkány (Draco volans)
Közönséges repülőagáma más néven repülő sárkány (Draco volans)
Repülő sárkány (Draco volans)
Közönséges repülőagáma más néven repülő sárkány (Draco volans)
A közönséges repülőagáma más néven repülő sárkány (Draco volans) a hüllők (Reptilia) osztályának a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjéhez, ezen belül a gyíkok (Sauria vagy Lacertilia) alrendjéhez, a leguánalakúak (Iguania) alrendágához és az agámafélék (Agamidae) családjához tartozó Draco nem egyik faja. Délkelet-Ázsia esőerdeiben található meg.Van az állatnak egy bőrredője, amivel képes a siklórepülésre. Testhossza 19-22 cm. Tápláléka hangyák és termeszek.





Madagaszkáron él ez a két ügyesen rejtőzködő gekkó:
Csodás laposfarkúgekkó (Uroplatus phantasticus)
Csodás laposfarkúgekkó (Uroplatus phantasticus)
Csodás laposfarkúgekkó (Uroplatus phantasticus)
Csodás laposfarkúgekkó (Uroplatus phantasticus)
A csodás laposfarkúgekkó (Uroplatus phantasticus) a hüllők (Reptilia) osztályába a gyíkok (Sauria) alrendjébe és a gekkófélék (Gekkonidae) családjába tartozó faj.
Madagaszkár területén honos. A buja erdőkben él. A csodás laposfarkúgekkó 3-6 hüvelyk hosszú laposfarkúgekkó faj. Színével jól eltud rejtőzni a fatörzsön és a leveleknél, ha a leveleknél olvad bele környezetében akkor, úgy néz ki, mint egy száraz levél, képes változtatni a színét.




Déli laposfarkúgekkó (Uroplatus sikorae)
Déli laposfarkúgekkó (Uroplatus sikorae)
Déli laposfarkúgekkó (Uroplatus sikorae)
Déli laposfarkúgekkó (Uroplatus sikorae)
Ez pedig a déli laposfarkúgekkó (Uroplatus sikorae)









  Nyílméregbékák:

Rettenetes nyílméregbéka (Phyllobates terribilis)
Rettenetes nyílméregbéka (Phyllobates terribilis)
Nyílméregbékafélék (Dendrobatidae)
A nyílméregbékafélék (Dendrobatidae) a kétéltűek (Amphibia) osztályába és a békák (Anura) rendjébe tartozó család. 13+3 nem és 251 faj tartozik a családba. A nevük onnan ered, hogy a dél-amerikai törzsek indiánjai az állatok bőréből kiválasztódó mérget nyilaik végére kenik, és azzal vadásznak. Előfordulásuk: Őshazájuk Dél-Amerika, és Közép-Amerika. Az arany fakúszóbékát (Dendrobates auratus) behurcolták a Hawaii-szigetekre is. Megjelenésük: A Közép-Amerikában és Dél-Amerikában őshonos apró, színes nyílméregbékákban eddig több alkaloidát is azonosítottak. A legmérgezőbbnek a rettenetes nyílméregbéka (Phyllobates terribilis) mérge bizonyult . Az állatok színe és mintázata változatos, de a legtöbb esetben megtalálható benne a fekete, narancs, kék, és sárga szín. A rakétabékák (Colostethus nem) fajai barna színűek. Méretük 1 cm és 6 cm között változik, ami függ a béka fajától és életkorától. Többféle színpárosításban is előfordulnak: türkiz-zöldes, piros-feketés, kék-feketés, narancs-fehéres, citrom-feketés, rózsaszín-fehéres. Szaporodásuk: A családba tartozó békák szokatlan szaporodási és utódgondozási módjukról ismertek. A Colostethus nem nőstényei tojásaikat a talajra helyezik, és az egyik szülő (az esetek többségében a hím) az ebihalak kikeléséig őrzi azokat. A frissen kikelt újszülöttek a hím vagy a nőstény hátára másznak, akik aztán víz közelébe szállítják őket. A Dendrobates nem ebihalai növények termésében vagy levelei között összegyűlt vízbe kerülnek. Néhány fajnál a nőstények gyakran visszatérnek ehhez a „bölcsődéhez”, hogy megetessék az ebihalakat. Nyílméregbékák fogságban. Fogságban a békák 5 és 12 év hosszan élnek, de a természetben szokásos élethosszukról kevés adat van. A legtöbbjük valószínűleg csak az 1-5 éves kort éli meg. Fogságban nem termelnek mérget, mert nem mérgező rovarral táplálkozik amiből mérget tudna magának csinálni. A 80-100%-os páratartalmat és a 24-27 °C-os nappali, továbbá a 16-18 °C-os éjszakai hőmérsékletet igénylik. A fogságban tartott nyílméregbékákat gyakran összekeverik az aranybékafélék (Mantellidae) Madagaszkáron őshonos, színes fajaival. A két békacsalád nem áll közeli rokonságban, ráadásul az aranybékafélék a hidegebb éghajlatot kedvelik és kisebb méretűek. Ennek ellenére szintén mérgezőek.



Kék nyílméregbéka (Dendrobates azureus)
Kék nyílméregbéka (Dendrobates azureus)
Kék nyílméregbéka (Dendrobates azureus)
A kék nyílméregbéka (Dendrobates azureus), indián nevén Okopipi a kétéltűek (Amphibia) osztályába a békák (Anura) rendjébe és a nyílméregbékafélék (Dendrobatidae) családjába tartozó faj. Előfordulása: Dél-Amerikában Brazília, Francia Guyana, Guyana, Suriname területén honos nyílméregbéka, amely különösen gyakori a suriname-i Sipaliwini régióban. Megjelenése: A béka kék színű bőrrel rendelkezik, amelyet fekete pöttyök díszítenek. Feltűnő megjelenése a ragadozók figyelmeztetésére szolgál, amellyel jelzi, hogy mérgező. Mérete a 3-4, 5 cm között változik. Életmódja: A természetes élőhelyén sötét, nyirkos mohás környezetben találhatóak meg, a legtöbbször a kövek alatt. Habár a nyílméregbékák mérgező bőrváladékukról ismertek, amelyet a bennszülött indiánok vadászatra használnak, a legtöbb esetben csak a Phyllobates nemzetség tagjainak a mérgét használják fel a nyílhegyek bekenésére. A mérget nem maga a béka állítja elő, hanem az általa elfogyasztott rovarok. Az állat csupán felhalmozza azt a bőrében.

  A föld legnagyobb békája:

 Góliát béka (Conraua goliath)
Góliát béka (Conraua goliath)
Góliát béka (Conraua goliath)
Góliát béka (Conraua goliath)
Góliát béka (Conraua goliath)
Földünkön a legnagyobb béka a Kamerunban honos Góliát béka (Conraua goliath), amely közel 30 cm nagyságú és eléri a 3.3 kg testsúlyt is.




  A föld legkisebb békája:

Eleutherodactylus Iberia

Eleutherodactylus Iberia 
Eleutherodactylus Iberia
A világ legkisebb békafaja volt ezideig az Eleutherodactylus Iberia, melynek egyedei mindössze 9.5 mm hosszúak.







A föld legkisebb békáját illető korona hamar lekerült az Eleutherodactylus Iberia fejéről, ugyanis találtak egy még apróbb fajt, a Paedophryne amauensist.

Paedophryne amauensis 
Paedophryne amauensis
A Paedophryne amauensis a Paedophryne nembe és a szűkszájúbékafélék (Microhylidae) családjába sorolt parányi méretű béka. Nemrégiben fedezték fel ezt a fajt, amely Pápua Új-Guineán él. Ez a Föld egyik legkisebb gerincese és valószínűsíthetően a legkisebb békája.
Felfedezése:
2009 augusztusában fedezte fel egy természettudományi kutatóexpedíció, mely a Pápua Új-Guineán élő fajokat tanulmányozta. A kutatómunkát az amerikai Nemzeti Tudományos Alap támogatta. A Paedophryne amauensis nevet azért kapta, mert első ízben Amau falu mellett bukkantak egy példányára. A róla szóló első közleményt 2012 januárjában a PLoS ONE természettudományi újságban tették közzé.
Megjelenése:
Teste parányi 7,7 milliméteres nagyságú. Mérete egy milliméterrel kisebb, mint a felfedezése előtt a legkisebb gerinces fajnak tartott Paedocypris progenetica hal, mely Indonézia területén él. A ténylegesen legkisebbnek tekinthető gerinces állat a mélytengeri ördöghal (Photocorynus spiniceps) ivarérett hímjei, melyek élősködőként a nőstényeken élnek és méretük 6.2–7.3 milliméter között mozog.
Az amaui minibéka színe sötétbarna. Szabad szemmel alig látható lábujjai vannak és ezzel ellentétben testéhez mérten nagyok a szemei. Megjelenését tekintve is inkább hasonlít egy rovarra, mint békára és talán kis mérete eredményeként hihetetlen nagyot tud ugrani. Ugrásának távolsága harmincszor nagyobb, mint a testhosszúsága.
Életmódja:
Trópusi erdők talaján a nedves avarban él. A szárazságot nem bírja, hiszen a kicsinysége ellenére a tömegéhez képest meglehetősen nagy a testfelszíne, ezért a vízveszteséget a talajközeli nedves aljnövényzet biztosítja számára. Életének nagyobb részét a szárazföldön tölti és megtalálói szerint nincs fejlődésében ebihalkorszak. Életmódját a krepuszkuláris (szürkületkori és hajnali) aktivitás jellemzi. A hímek párosodáskor harsány 8400–9400 Hz hangot hallatnak. Két brekegés közt 1-3 perces szünetet is tart, hiszen ez a csöppnyi állat ilyenkor gyűjt erőt a következőre.

  A föld legfurább békája:

Lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis)
Lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis)
Lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis)
  Lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis) 
Lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis)
A lila béka (Nasikabatrachus sahyadrensis) a kétéltűek (Amphibia) osztályába a békák (Anura) rendjébe és a Nasikabatrachidae családjába tartozó Nasikabatrachus nem egyetlen faja.
Egyes rendszerek a seychelle-szigeteki békafélék (Sooglossidae) közé sorolják. Igen ősi jellegű békaféle, élő kövület. A lila béka nem ugrik, hanem szalad és nem brekeg, hanem ugat.
Előfordulása:
India déli részén, a Nyugati-Ghatok hegyvidékén honos. Ősi, több millió éves faj, de csak 2003-ban fedezték fel.
Megjelenése:

Latin nevét érdekesen megnyúlt orráról kapta, nasika szanszkritül orrot jelent. Bőre színe liláskék